Miskolci jogászélet, 1943 (19. évfolyam 1-10. szám)

1943 / 8. szám - A modern szociálpolitika fejlődése

igyekszik célkitűzéseit megvalósítani, — mondja Naum Reichesberg, a Svájcban a közelmúltban elhalt szociálpolitikus. A célkitűzésnek e tudatos megvalósításáért dolgozik a szociális mozgalom, melynek öszszetevö tényezői között a közvéleményt tekinthetjük a leghatalmasabb erejűnek. A modern szociálpolitikában három főkorszakot tudunk megkülönböztetni: a régi, az új és a legújabb szociálpolitika korszakát. A régi korszak a gazdasági liberalizmus virágzásának idejére esik, abba az időbe, amelyben az individualista eszmék alapján álló klaszszikus közgazdaságtan tanításai uralkodnak az állami és a társadalmi életben, amidőn a legnagyobb, legteljesebb szociális jólétet attól a harmóniától várták, amely az emberi gazdálkodás területén rendelkezésre álló erők beavatkozástól mentes, szabad játékából kialakul. Ebben a korszakban tehát a szociális eredményeknek elsősorban a gazdasági életben uralkodó törvények érvényesülésében kellett volna jelentkezniük, mintegy mechanisztikus úton történő megvalósulásban. Götz Briefs azt mondja, hogy a közületi szociálpolitika ebben a korszakban a gazdasági életben egyáltalán nem jelent újabb vezetőelvet, a társadalom számára sem jelent újabb szervezetet, hanem gazdasági és szociális vonatkozásokban semlegesen állítja be a korlátozások minimumját a kapitalista munkaerőgazdálkodás terén, egyébként pedig Vörös Keresztként áll a munkaadók és munkások egymással szemben küzdő érdekcsoportjai mögött, azzal a céllal, hogy ha valamelyik elbukik, segítségére siessen3). Ebben az időben merényletszámba ment volna minden olyan szociálpolitikai értelmű törvényes beavatkozás, mely a gazdasági élet szabadságát komolyabban érintette volna. A szociális kérdés kiélesedésére a klasszikus közgazdaságtan nak különösen az a tanítása vezetett, hogy a munka áru, melynek ára: a munkabér, a munkapiacon jelentkező kereslet és kínálat alakulásától függ. A munka áruként történt minősítése azonban nem eredményezte azt, hogy a munka szolgáltatójának: a munkásnak munkaerejét is olyan közgazdasági értékként tekintették volna, mint az egyéb árui, melynek nemcsak konzerválására, de felfrissítésére, felfokozására kell igyekezni, hanem inkább azzal rablógazdálkodást űztek. A főcél volt a nemzetközi versenyképesség biztosítása, aminek egyik legfontosabb feltételeként szerepelt a termelési költségek minél alacsonyabbra való szorítása. A legtöbb munkásvédelmi kívánalom teljesííése a gazdasági élet akkori vezetői szemében a. termelési költségek emelését jelentette, tehát ellene éles harcot folytattak. Minél magasabb volt a munkaidő, minél alacsonyabb a munkabér, a versenyképesség növelésére — véleményük szerint — annál inkább megvolt a remény. Arról pedig szó sem lehetett, hogy az üzemekben a munkás egészségügyi és testi biztonságát előmozdító, költségesebb berendezéseket létesítsenek. Általában azt tartották, hogy a munkásvédelmi törekvésekkel csínján kell bánni, mert a nemzetközi gazdasági verseny>) Götz Briefs: Sozialpoütik.