Miskolci jogászélet, 1942 (18. évfolyam 4-10. szám)

1942 / 8. szám - A querela inofficiosi testamenti történeti kialakulásáról

ismérveknek megfelel, vagy pedig ha azt vizsgáljuk, hogy mikor ismerték el legelőször azt az elvet, amely szerint bizonyos közeli rokonoknak igényük van arra, hogy az örökhagyó róluk megemlékezzék. A querela, mint perjogi eszköz, vagyis jobban mondva a szeretetlen végrendeletek megtámadásának egyedüli legális eszköze, alkalmasint későbbi eredetű. Forrásaink szerint csak Kr. u. 30 körül kezdték el általánosan használni ezt a keresetet olyan esetekben, amikor az örökhagyó különösen súlyosan vétett a szeretet parancsa ellen, viszont ezzel szemben, relative nagyon korán kezdték használni a szükség-örökjogot. A Krisztus előtti I. és II. században Rómában már erősen érezhető a vágy a kötelesrész intézménye iránt13). Ciceró14) szerint az ő korában az u. n. szeretetlen végrendeletek megsemmisítésének a lehetőségét már ismerték. Plinius15) leveleinek 9. könyve16) szerint a querela inofficiosi testamenti általánosan elismert és gyakran igénybe vett jogi eszköz volt és miután Plinius Kr. u. 100 körül írta munkáját, így hozzávetőlegesen Domitianus uralkodásának az idejére tehetjük azt az időpontot, amikor a nuercla inofficiosi testamenti általánosan elterjedt a római birodalomban. A Dig. V. 3. 7. szerint egy Ulpianustól származó fragmentum értelmében nemcsak a querela volt általánosan elismert és sűrűn használt intézmény, hanem magát az érdemetlenség fogalmát is már részletesen kifejtette volt az irodalom17). A klasszikus jogászok közül Ulpianus (Dig. V- 2. 1.), Papinianus, Paulus és Modestinus (Dig. V. 2. 8.) foglalkoznak a querela inofficiosi testamontivel18"). A klasszikus jogászok a querela jogrendszerbeli elhelyezkedésén, illetőleg ennek az intézménynek a továbbfejlesztésén dolgozva, — mint láttuk — az insania fogalmát vették kölcsön, vagyis azokat a jogszabályokat alkalmazták, amelyeket a jogtudomány a tékozlókra vonatkozólag képezett ki. Azokban az esetekben tehát, amikor az örökhagyó a szeretetlenség hibájába esett, olyannak tekintették, mint aki a vagyonát tékozolja. Ha a végrendelkező elmebeteg, akkor logikusan következik abból az is, hogy a végrendeletet totálisan meg kellett semmisíteni és a százszemélyes bíróság eleinte alkalmasint meg is semmisí13) L. Varró: Satyrae Menippeae-t (Teuffel W. S.: „Geschichte der römischen Litteratur. L. kiadás 230. lap.) M) V. ö. Cicero: in Verrem TT. 1. c. 42. „testamentum non improbum, non inofficiosum. non inhumanum" továbbá: de oratore I. 30.; pro Roscio Amer. 18. 19. 15) Plinius V. 1.: ,,coheredes comnonere cupiunt. .. metu temporum. verebantur quod videbant nmltis accidisse, ne ex centumvirali iudicio capitis rei exirení. V. ö. Dig. 5. 2. a hol Ulpianus a libro 14. ad edictum azt mondja: „sciendum est frequentes esse inofficiosi querelas omnibus enim tam parentibus quam liberis de inofficioso licet disputare. cognati enim proprii qui sünt ultra fratrem melius facerent, si se sumptibus inanibus non vexarent, cum optinere spem non haberent." 16) V. ö. Unzner o. cit. 9. lap. 17) V. ö. 1. 8. pr. Dig. de bon. poss. c. t. 37. 4; 1. 8. §. 14. Dig. 5. 2. 18) Dig. V. 2. 8. pr. Papinianus libro quinto questionum recte seribit inofficiosi querellam patrem fiiii sui nomine instituere non posse invito eo: ipsras enim iniuria est. 120