Miskolci jogászélet, 1942 (18. évfolyam 4-10. szám)

1942 / 8. szám - A querela inofficiosi testamenti történeti kialakulásáról

bály, a közeli rokonok kitagadásában azoknak a meggyalázását látta, amely cselekmény annál súlyosabban esett a latba, ha egy méltatlan személy kedvéért tagadta ki vérszerinti közeli rokonait az örökhagyó. A praetorok, a consulok és végül a császárok, mint jurisdictioval felruházott magistratusok, az alaptalanul kitagadott vérrokonokat perjogi védelemben részesítették annak ellenére, hogy erre nem adott a törvény jogalapot. Az örökösödési perek illetékes bírósága: a centumvirális bíróság peddig, az előtte lefolytatott legis actiós perekben ítélettel szolgáltatott igazságot az alaptalanul kitagadottaknak. A jogszabály iránti vágy már jelentkezett és erősen kopogtatott tehát, kérve bebocsáttatást a római jogrendszerbe. Az élet ennek az új elvnek az érvényesülését kívánta a jog terén is; formát kellett tehát csak találni, hogy miként lehessen ezt az élő igényt jogi úton érvényesíteni. A legkényelmesebbnek és a legkézenfekvőbbnek az a megoldás kínálkozott, hogy alkalmazni kezdték a régi és nagyon bevált jogelvet, amely az elmebeteg testator, intestat örököseinek adott jogorvoslati lehetőségeket. Amidőn a jogi praxis a kötelesrészt sértő, más szóval inofficiosis végrendeletek megtámadásánál az elmebeteg végrendelkezőt vette mintául, vagyis amikor a kegyeletsértő végrendelettel szemben a vérrokonok érdekeinek a'helyreállítása céljából azt a fict'iót állította fel, hogy egy ilyen végrendeletet olyannak kell tekinteni, mintha a testator elmbeteg lett volna, akkor a római társadalom már az erkölcsi sülyedésnek a tüneteit árulta el. Nemcsak a házasságok számának a csökkenése, nemcsak a gyermektelenség undorító népbetegsége kapott lábra mértéken felül, hanem egvúttal oly sok abusus is kifejlődött, amely könnyű megvagyonosodást biztosított ugyan, de erkölcsösnek éppen nem volt nevezhető. Nagyon elharapódzott u. i. az örökséghajhászás már említett undorító szo"ká'a. Sok ősi vagyon jutott jött-ment libertinusokra, ledér életet élő nőkre, míg az ősök szerezte vagyonoknak jogi és erkölcsi szabályok szerint egyedül illetékes várományosai, megfosztva örökösödési joguktól, szegény polgárokként léptek az önjogúak sorába, mert az, akinek kötelessége lett volna a családi vagyon átörökítése, megfeledkezett az erkölcs és tisztaság parancsszaváról. Ezt a nem kívánatos állapotot a formális szükségörökjog nyújtotta védelem tökéletlensége tette lehetővé. Abban a korszakban, amelyikben talán a legélesebben jelentkezik a vagyoneltolódásnak fentebb említett egészségtelen módja, — a jogfejlődés oda tendált, hogy a családi vagyonok a családtagok számára eonserváltassanak. Általában azt tartották helyesnek, hogy a vérrokonok kapják meg a családi vagyont, ne pedig idegenek és az, aki ezen helyes elv ellen vét és haszontalan örökséglesőkre hagyva, az ősi vagyont elprédálja, az ilyen ember nem tekinthető normálisnak és azt a jog szerint is elmebetegnek kell tekinteni. A legközelebbi vérrokonait kitagadó testator nem normális ember, hisz nem egyszer egész jelentéktelen okok miatt vagy esetleg minden ok nélkül ragadtatta el magát arra, hogy megfossza az örökségtől azokat, akik a vér parancsa folytán hozzája tartoznak. Ezt a gondolatmenetet lehet kimutatni a kötelesrész jogintézményének: a kialakulásánál. Nagyon érdekes jelenség az, hogy a római jog az insania fogalmával operálva óvta meg a családi vagyont és annak a segélyével juttatta azt az erkölcsi szempontból arra igényt tartó famíliának. Elmebetegnek nyilvánították a szeretetet nélkülöző, inoffieiosus végrendelet alkotóját és 117