Miskolci jogászélet, 1942 (18. évfolyam 4-10. szám)

1942 / 7. szám - Kamat a római jogban (Folytatás.)

tárgyi ismérvekre, mert hiszen jogszabályokban megállapított kamathatárok túllépése önmagában nem meríti ki az uzsoráskodás tényálladékát, csupán akkor, ha ehhez bizonys alanyi szempontból mérlegelendő körülmények, mint az adós szorult helyzete, értelmi gyengesége, tudatlansága, könnyelműsége, függő helyzete, stb. járulnak92). Az uzsoráskodás egyik fajtájának tekintették a rómaiak a kamatok után való kamatszedést. Ilyen esetben a hitelező a lejárt és a ki nem fizetett kamatokat rendesen a tőkéhez számította, tőkésítette és most már az ilyen megnövekedett tőke után kellett az adósnak a kamatokat fizetni. A római felfogás szerint a kamatos kamat felszámítása, illetve kikötése és szedése (anatocismus) az uzsoráskodás bűncselekményének egyik faja; e szerint tehát uzsora az is, ha valaki magának a kamatok után kamatokat ígértet és fogad el93). _ A római jog a kamatos kamatnak két faját ismerte: az anatocismus coniunctus és anatocismus separatus. Az előbbi a szorosabb értelemben vett kamatos kamat, midőn a kamatok a tőkésített kamatok által megnövelt tőke után fizetendők. Az anatocismus separatus esetében a lejárt és ki nem fizetett kamatok önállóan tőkésíttettek s a kamatok ez új tőke után voltak fizetendők94). Nem vonható azonban az anatocismus fogalma alá az ú. n. usurarum expromissio, t. i. ha valaki az adós hátralékos kamatainak kifizetését magára vállalja, mivel azonban ezeket nem tudja azonnal kifizetni, kamatok fizetését ígéri. Erre, a kötelembe csak utóbb belépett személyre nézve tehát az adós hátralékos kamatai tőkévé állandósulnak. A kamatos kamattal szemben a római jog általában merev álláspontra helyezkedett s e téren csupán annyi engedményt tett, hogy az elmúlt év hátralékos kamatai után az év végével kamatok voltak szedhetők. E rendelkezés Cicero idejében kelt és a kamatos kamat ez alakjának neve a fentiekre tekintettel anatocismus anniversarius volt. Ez az engedmény mindenesetre az adós érdekét szolgálta. A kamatokat tudvalevőleg e korban már havonta számították és fizették, a kamatok kamatozása ezzel szemben csupán az év végével következett be. A Kr. e. 51-ben kelt egy senatusconsultum a kamatoskamatok szedésének minden más módját, a justinianusi kodifikáció pedig még az anatocismus anniversariust is megszüntette95). A római jog azonban nemcsak a kamatos kamatot, hanem a kamathalmozás más alakjait is tiltotta. Ilyen szabály volt a „ne ultra alterum tantum" tilalma. Eszerint a hátralékos kamatok a tőkét túl nem haladhatják, vagyis tiltottak az ,,usurae supra duplum". Ilyenkor a további kamatszámítás és kamatfizetés tilos. A hátralékos kamatokra (usurae restantes) vonatkozó ezt a rendelkezést Justinianus a már részletekben kifizetett kamatokra (ad usuras particulariter solutas) is kiterjesztette. E rendelkezés szerint tehát minden további komatfizetés nem csupán az esetben szűnt meg, ha a hátralékos kamatok a tőke nagyságát már elérték, hanem akkor is, ha a kamatok minden egyes esedékességi határidőben megfizettettek ugyan, de oly hosszú idő alatt, hogy a tőke is lefizettetett volna akkor, ha a kamatokat tőketörlesztésnek lehetett volna tekinteni. 92) Rátvay: 141. I. „A római jog tárgyi, a mai jog pedig alanyi szempontból ítéli meg az uzsorát." 93) Hielfner: III. 25. 1. 94) U. o. 85) Cicero: Ad Atticum. V. 21. 12. Vécsey: 343. 1. 108