Miskolci jogászélet, 1941 (17. évfolyam 1-10. szám)

1941 / 8. szám - Az alkalmatlan kisérlet

elmélet gyakorlati alkalmazása során olyan támadási felületek, amelyeken áthatolva magának az elméletnek sebezhető pontjaihoz juthatunk el. Még ha az objaktivisták írásait nem is a kritikusoknak a fogyatékosságokat sokszorosan nagyító prizmáján át nézve tanulmányozzuk, szemünkbe •kell, hogy tűnjék az a mélyreható eltérés, amely az írók között egyes azonos gyakorlati eseteik jogi értékelésében mutatkozik. Egészen különös, hogy sokszor ugyanazt az eszközt vagy tárgyat, melyet az egyik író relatíve alkalmatlannak, a másik már abszolúte alkalmatlannak minősít és ezek az összeütközések napirenden vannak, ami mindenesetre némi kétséget támaszt bennünk a Zachariae által vont fogalmi határok megbízhatósága, helyessége és használhatósága iránt. A minket érdeklő szempontból ezeknek az eltéréseknek nincsen nagyobb jelentőségük, reájuk azonban azért kellett kiterjeszkednünk, mert csak megismerésük után válik igazán feltűnővé az a csodálatos összhang, amely az eszköznek a relatív alkalmatlanság fogalma alá történő szubszumciója kérdésében a mult század vége óta egy vonatkozásban mindamellett fennáll az írók között. És ha már az ismertetett diszharmónia meglepett minket, a szóbanforgó harmónia egyenesen megdöbbentő hatással van ránk, mert ez abban nyilvánul meg, hogy az említett idő óta az objektív iránynak úgyszólván minden követője több olyan eszközt is relatíve alkalmatlannak tekint és ekként a büntetendő kísérlet alkalmas eszközei közé sorol, amelynek használata esetén a tettes az általa megtámadni szándékolt jogtárgyat a legtávolabbról sem veszélyezteti. Avagy képzelhető-e az élet szempontjából veszélytelenebb eszköz az egészen csekély mennyiségű méregnél, vagy a töltetlen lőfegyvernél, pedig vagy az egyik, vagy a másik eszközt jóformán minden tankönyv és monográfia, mint az ölési kísérlet relatíve alkalmatlan eszközének példáját említi meg. A most mondottakban azonban nem merülnek ki azoik az ellentmondások és következetlenségek, amelyek Feuerbach követőinek/ a mult század utolsó éveitől napjainkig megjelent műveiben fellelhetők. Már mások is15) felvetették azt az indokolt kérdést, hogy mily alapon törnek lándzsát az objektív elmélet képviselői az ú. n. veszélyeztető deliktumok kísérletének büntetendősége mellett, holott ezeknél a bűncselekményeknél mindaddig szó sem lehet a jogtárgy veszélyeztetéséről, amíg a tényálladék a maga teljességében meg nem valósult. A felelettel persze íróink adósak maradtak, aminthogy nem adtak magyarázatot arra sem, hogy miként egyeztethető össze a kísérlet büntetendőségének általunk vitatott jogalapjával az az ugyancsak egyöntetű és még az imént ismertetett nézetüknél is furcsább álláspontjuk, hogy olyan bűncselekmények kísérlete is büntetendő, amelyeknél még a befejezéshez megkívánt magatartás sem veszélyezteti a jogtárgyat. Itt elsősorban azokra a bűncselekményekre gondolunk, amelyeket Hegler találóan „Nachaktabsichtsdelikte" megjelöléssel illetett16), tehát azokra, amelyek már akkor a befejezés szakába jutnak, amikor a tettes bizonyos magatartást egy további cselekvőség lehe15) Lásd pl. Busch: i. m. 29. 1. és Schoetensack: VerbrechensversuchFrank emlékkönyv II. kötet (1930) 63. 1. 16) Hegler: Subjektive Rechtswidrigkeitsmomente im Rahmen des allgemeinen Verbrechensbegiriffs; Frank emlékkönyv I. kötet (1930) 312. 1. 125