Miskolci jogászélet, 1940 (16. évfolyam 1-10. szám)

1940 / 4. szám - A nemzetiségi autonómiák

Ez, bizonyos fokig, fönnállhatott a középkorban, egészen más közéleti viszonyok mellett. Ma ellenben, mikor ország-világ érinthetetlen szentséget lát az egyénben és a legértéktelenebb embert is dignitásnak tartja, kinek alapjogai közé tartozik a legtökéletlenebb nyelvvel való kinyilatkozhatás is, egymás melletti békés fejlődés, hegemón és melléknépek csöndes és idillikus versenye egy állam keretében nagyon nehezen valóstható meg. Ezerszer ismételt szállóige, hogy „História est magistra vitae." Megítélésünk szerint a történelem bebizonyította, hogy a polyglott államok ugyanazon állami keretben legtöbbször „kormányozhatatlanok." És a legnagyobb államvezetési művészet szükséges az egyensúly fenntartásához. (Amivel azonban a magyarság mindeddig általánosságban rendelkezett.) Miért? Mert telve vannak centrifugális erőkkel. Igen igyakran a nemzetiség önálló egész, olyan tömb, mely saját központja körül forog és igen sokszor nem hajlandó sem rotációját, sem cirkulációját a főnéphez alkalmazni. Nyilt vagy burkolt, de állandó küzdelemben élnek tehát egymással, mely az erőket fölemészti s valamely kifelé való akcióra! egyre kevésbbé lesznek alkalmasak. Az egyéni szabadság eszméje pedig korunkban annyira gyökeret vert, hogy minden kisebbség nyomban panaszkodni kezd, mihelyt saját nyelvén az állam összes fórumai előtt nem szólalhat meg. Ha tehát nem akarjuk a világtörténelem tanulságait egyszerűen elhanyagolni, meg kell értenünk hogy minden nemzetnek, mely jövőjét félti, — legalább is érzelmileg — asszimilálnia kell; vagy pedig kitelepítenie kell a kebelében élő kisebbségeket. Asszimiláció alatt — ismételjük — első rendben érzelmi asszimilációt értünk. Hogy ezt lehet-e egyáltalán elérni és ha igen, milyen eszközökkel, e pillanatban nem tárgyaljuk. De alig cáfolható meg, hogy csak az olyan nemzetnek lehet biztos jövője, amelynek ez a feladat többé-kevésbbé sikerül. Ebből a szemszögből nézve, a kérdést, szerintünk nincs megnyugtatóan tisztázva, hogyan jutott Szent István dekrétumai közé: ,,Nam unius linguiae Regnum imbecille est, ac fragile"?! Első királyunknak szüksége volt idegenekre is, hogy nagy reformm ű v ét vé greha jthas s a. Ez a pár szó (valószínűleg vakwnelyik jövevény szerzetes monológja) csak ezek ittlétét óhajtja plauzibilissé tenni. Ha ez a szentistváni intelem minden vonatkozásában igaz volna, ma is lennállana régi formájában Orosz- és Törökország; virágjában látnók a régi Ausztriát és talán saját Hazánk sem élte volna át Trianont. A nemzetiségi önkormányzat minden gátlás nélküli megadását tehát szerintünk Szent Istvánra hivatkozva sem szabad védelmezni. Természetesen ez nem jelenti mindjárt e megállapítás ellenkezőjét is, hogy a nemzetiségeikkel szemben türelmetlenül, esetleg erőszakosan kellene bán51