Miskolci jogászélet, 1940 (16. évfolyam 1-10. szám)

1940 / 7. szám - Az állam hivatása az egyház tanítása szerint

lam teljesen felszívta, teljesen magában foglalta, a vallást hordozó külön szervezet nem volt, a kereszténység korában azonban az egyház és az állam között fennálló kapcsolat nem semmisítette meg az egyházi szervezetet, az egyházi szervezet az államban külön élt, attól elkülönült külön szervezet volt, jóllehet a kettő között kapcsolatok, összeszövódések állottak fenn. Ez nem is lehetett másképen abban a korban, amelyben a keresztény egyháznak az álláspontja az államról az volt, amit Szent Ágoston a „De civitate Dei" című hatalmas müvében fejtett ki. E szerint az állam nem természettől fogva szükséges, hanem csak ratione peccati áll fenn, azért, hogy legyen valami, ami az eredendő bűnben fogant és abban vergődő emberi társadalomban rendet tart, megszűnik azonban a földi állam, a civitas externa: proinde justitia convertatur in judicium. Természetes, hogy az államba, ebbe az átmeneti szükséges rosszba a keresztény egyház nem olvadhatott bele. Az isteni Gondviselést kell látnunk abban, hogy a kereszténység nem vált a görög-római birodalomnak államvallásává olyan értelemben, mint ahogy államvallás volt a pogányság a klasszikus görög-római birodalomban, vagy a zsidó vallás a theokratikus zsidó államban; ha ugyanis a kereszténység teljesen beleszövődik a görög-római birodalomba, vájjon nem hanyatlott volna-e bele ugyanabba a sírba, amelybe a görög-római birodalom és a görög-római klasszikus műveltség a népvándorlás viharaiban belehanyatlott. Az isteni Gondvi* selést kell látnunk abban, hogy úgy, mint a kereszténység első századában Pál apostol a kereszténységet a pogányságra építette át, ugyanúgy a kereszténység későbbi századaiban, a népvándorlás korában a keresztény egyház akkori nagyjai az egyházat a düledező római falakról a feltörő és az őserőtől duzzadó barbárságra rakták át. A keresztény egyház a római birodalom bukása után megalakuló barbár államoknak a római világból átmentett nagy tekintélyével segítségére siet. Segíti az ex Dei gratia keletkező királyságok megalakulását. 800-ban császárt koronáz. Másfél évszázaddal később Nagy Ottónak megkoronázásával létrehozni segíti a római-német császárságot. Melléje áll a világi hatalomnak, ennek ellenében védelmet, oltalmat vár és kap a világi hatalmaktól. Természetes azonban, hogy amikor a világi hatalmak, az újonnan keletkezett barbár államok megerősödnek, küzdelem indul meg az elsőbbségért. Felhangzik a „hi welf" és a „hi guibellin" kiáltás és a csatazaj betölti a középkornak csaknem a teljes második felét. A harc kezdetben a keresztény egyházat kizárólag képviselő pápai hatalomnak kedvez. Ennek a harcnak a pápai hatalom felsőbbsége szempontjából kiváló mozzanatai: Canossa (1077), a wormsi konkordátum (1122), II. Henrik angol király megkorbácsoltatása Backet Tamás sírján (1172), Barbarossa Frigyes hódolata Velencében, amikor a pápa lovának kengyelvasát tartotta (1177), a fényes lateráni zsinat (1215), végül VIII. Bonifác pápának „Unam sanctam" bullája (1302). A pápai hatalom fölényét a középkori scholaszticus bölcselet rendszerében Aquinoi Szent Tamás fejti ki a „Summa Theologia" 101