Miskolci jogászélet, 1939 (15. évfolyam 1-10. szám)

1939 / 7-9. szám - Két kriminálpolitikai dolgozat

ból a büntetési intézetek személyi és dologi kiadásaira alig 3x/2 millió koronát fordítottunk, de ezen 3V2 milliónyi kiadásból is még levonandó az országos büntetési intézetek munkaüzemeiből befolyó majdnem 700.000 koronányi bevétel. Azóta a helyzet valamelyest javult. A legutolsó, az 1937/38. évi költségvetésben az igazságügyminisztériumnak 32,355.000 pengőnyi kiadásaiból a letartóztatási és fiatalkorúak intézeteire 6,615.000 pengőt fordítottunk, de ebből munkajövedelem címén 400.000 pengő megtérült. Hasonló képet kapunk, ha annak a személyzetnek a létszámát nézzük, amely a jogszolgáltatás terén bírói és ügyészi funkciókat végez, illetve a szabadságvesztésbüntetések végrehajtásával van elfoglalva. Az 1930/31. évkben igazságszolgáltatásunkban a bírósági és ügyészségi személyzet létszáma 4.635 volt; ellenben a börtönügyi tisztviselők és a börtönügy körében foglalkoztatott kezelők és díjnokok összesített létszáma csak 103 volt16). Ha ezekhez az adatokhoz17) még hozzávesszük, hogy az 1936. évben a kir. bíróságok által kiszabott körülbelül 100.000 büntetés közül körülbelül 40.000, tehát 40% volt szabadságvesztésbüntetés, amelyek közül ugyan 13.200 csak feltételesen lett alkalmazva, ellenben 4.035 hat hőnapnál hosszabb tartamú volt, továbbá hogy ezeken felül fiatalkorúakkal szemben 608 esetben javító nevelés, 832 esetben pedig szabadságvesztésbüntetés alkalmaztatott, úgy már is felvetődik a kérdés, hogy vájjon elég gondot fordítunk-e a letartóztatás jellegű intézkedések végrehajtására. Más körülmények mellett talán az imént vázolt helyzetnek tudandó be azután az, hogy szabadságvesztésbüntetéseink hatása nem alakítható teljesen kielégítővé, aminek meggyőző bizonyságát képezik a visszaesőkre vonatkozó bűnügyi statisztikai adatok. Ezek tanúsága szerint hazánkban a bűntett és vétség miatt elítélt egyének a következő arányban fordultak elő. 1927-ben 100 elítélt közt megelőzőleg 2—3-szor büntetve volt 5.6% és ez a százalék fokozatosan és következetesen emelkedett 1936-ig 10.0%-ra. A megelőzőleg többször mint 3-szor büntetve volt elítélteknek a része ellenben 1927-től 1936-ig 2.4%-ról 7.1%-ra emelkedett. Más helyütt18) ismételten rámutattam arra a sajnálatos tényre, 16) Ez utóbbi számadatok: Szöllősy Oszkár, Magyar börtönügy, 2. kiadás, 1935. műből van véve; lásd ott a 415. oldalt. Űjabb keletű adatok, sajnos, nem állanak rendelkezésünkre. 17) A hazánkban mutatkozó kriminalitásra vonatkozólag itt és a továbbiak során idézett, illetve a számítások alapját képező abszolút számokat lásd a Magyar Statisztikai Évkönyvek vonatkozó köteteiben. A feldolgozott adatokat részletesebben lásd: Szerző, Magyarország kriminalitása az 1925—1934. években, Magyar Statisztikai Szemle 1937 (15.). évf., 751. s köv. old. 18) A Magyar Statisztikai Szemlében megjelent és már idézett dolgozaton felül lásd: Szerző, Beitráge zum Problem der rückfálligen und unverbesserlichen Verbrecher, Monatsschrift für Kriminalpsychologie und Strafrechtsreform, 1935 (26.). évf., 247. s köv. old., — Szerző, A visszaesők kriminalitása hazánkban, Miskolci Jogászélet, 1936 (12.). évf. 9. s köv. old. 375