Miskolci jogászélet, 1939 (15. évfolyam 1-10. szám)
1939 / 7-9. szám - Két kriminálpolitikai dolgozat
Az emelkedés fokozatos, kivétel nélkül következetes, nem valamely gazdasági vagy más tényező által befolyásoltan ugrásszerű; az adatoknak a sorozata a megfigyelőben azt a meggyőződést érleli ki, hogy itt egy, megengedjük más kriminogén tényezők által is befolyásolt, de magában önálló társadalmi jelenséggel, a megrögzött bűntettesek számának következetes emelkedésével állunk szemben, olyan óriási emelkedésével, amely párját ritkítja és amelyhez hasonlót semmiféle más jogterületen sem találunk13). A tények szükségszerűen felvetik a kérdést, hogy mi tevők legyünk, hogy milyen úton-módon lehetne a bajok orvoslását vagy legalább is enyhítését reményleni. A magyar törvényhozás felismerte a probléma fontosságát már akkor, amidőn megalkotta az 1928. évi 10. törvénycikket, a II. büntető novellát és annak keretében a megrögzött bűntettesekkel szemben módot nyújtott a szigorított dologháznak az alkalmazására. Ezen hivatásos bűnelkövetők szereplése a kriminalitás terén részben mindenütt fokozódó specializálódásnak a következménye. A bűntettesek jó nagy része is ma már csak valamely bizonyos irányzatú bűncselekményt követ el, ebbeli tevékenysége körében azonban tökéletes munkát végez és állandóan veszélyezteti a jogi és társadalmi rendet. Ügyessége és körültekintése nemcsak a bűncselekmény elkövetése során, hanem a büntető eljárásban való védekezésben is tapasztalható; az ilyen bűntevők megjavítására gondolni merő ábránd. Az ő esetükben csak ártalmatlanná tételről lehet szó, minél hosszabb időre, éppen a biztonsági rendszabály, a szigorított dologház alkalmazása által. A büntetés által való megjavítás gondolata itt szükségszerűen teljesen a háttérbe szorul. Az ilyen, a bűnügyi nyilvántartó tanúsága szerint, megelőzőleg sokszor már 20, 30 vagy még többször büntetve volt egyének esetében az ártalmatlanná tétel az egyedül helyes célkitűzés. És ez a cél lebegett törvényhozásunk szeme előtt is akkor, amidőn a szigorított dologház intézményét iktatta be a büntető szankciók sorába. Sajnos azonban a törvényhozásunk szeme előtt lebegett eszméknek a gyakorlati életben való megvalósulása nem következett be. Büntető bíróságaink idegenkednek a szigorított dologházi őrizetnek az alkalmazásától és a büntető bíráskodás körében az a tendencia érvényesül, hogy a többszörösen visszaeső bűntevőkből elég keveset utalnak a szigorított dologházba, sőt ez a tendencia mind jobban érvényesül, amint ez a következő számokból is kitűnik. Minthogy az 1928. évi 10. t. c, a II. büntető novella csak az 1928. év folyamán lépett életbe, tehát az egész évre vonatkozó adatok hiányoznak, kiindulási pontul e helyütt az 1929. évet vesszük. Bíróságaink a megelőzőleg háromszornál többször büntetve volt elítéltek számához viszonyítva ezeknek a következő százalékos részét utalta be a szigorított dologházba: 1929 . . . 10.4% 1934 . . . 5.0% 1930 . . . 9.4% 1935 . . . 4.5% 13) Lásd e tárgyban még: Szerző, Beitráge zum Problem der rückfálligen und unverbesserlichen Verbrecher, Monasschrift für Kriminalpsychologie und Strafrechtsreform, 26 (1935.). évf., 247., különösen 252. s köv. old. 370