Miskolci jogászélet, 1939 (15. évfolyam 1-10. szám)

1939 / 7-9. szám - Két kriminálpolitikai dolgozat

1931 . . . 6.5% 1936 . . . 4.0% 1932 . . . 7.2% 1937 . . . 3.7% 1933 . . . 5.4% Amíg 1921-től 1937-ig a megelőzőleg háromszornál többször büntetve volt elítélteknek az abszolút száma 207-ről 4.27l-re, százalékos részük az összes elítéltek sorában 0.6%-ról 8.2%-ra, a 100.000 tizenkét éven felüli egyénre eső bűnözési arányszámuk pedig 4-ről 65-re emelkedett, — addig a szigorított dologház intézményének életbelépése óta, 1929-től 1937-ig, a szigorított dologházba való beutalásoknak a száma 131-ről csak 161-re emelkedett, a megelőzőleg háromszornál többször büntetve volt elítéltek számához viszonyítva pedig a dologházba utáltaknak a százalékos része, mint fentebb láttuk, 10.4%-ról erősen 3.77o-ra leesett. Tudatában vagyunk annak, hogy bíróságaink a büntető repressziónak más eszközeit is alkalmazhatják az ilyen sokszorosan visszaeső, többnyire hivatásos bűntettesekkel szemben. Mégis vitán felül áll, hiszen törvényhozásunk éppen az ilyen közveszélyes bűntevők ártalmatlanná tétele végett teremtette meg ezt az intézményt, hogy a szigorított dologházba való beutalás erre a legalkalmasabb; ezek azonban —a számadatok szerint — nem történnek meg a kellő számban. Minden bűneset különálló komplexum, amelyet helyesen elbírálni csak az tud, aki annak minden részletét ismeri. Ezért a büntető bíróságok szigora felett való bírálatnál nagyon tartózkodóknak kell lennünk. Mégis büntető bíróságaink e gyakorlata azt a látszatot kelti, mintha nem élnének elég sokszor azzal a jogukkal, hogy az ilyen sokszorosan visszaeső bűntetteseket a szigorított dologházba utalhatják. A baj orvoslása, a megrögzött bűntevők kriminalitásának a csökkentése céljából a legelső és legsürgősebb teendő tehát az lenne, hogy odahassunk, hogy a Ií. büntetőnovellában e tekintetben lefektetett eszmék és rendkívül helyes és egyedül e célra vezető alapgondolatok érvényesüléséről a bírói gyakorlatban hatásosabban gondoskodjanak főként az által, hogy a visszaesők bizonyos körével szemben jobban biztosítsuk a szigorított dologházba való beutalásukat. Elképzelhető lenne az a megoldás, hogy az igazságügyi kormányzat a vádhatóságokat olyan értelmű utasítással látná el, hogy minden esetben, ahol a szigorított dologházba való beutalás mellőztetett, megfelelő perorvoslattal éljenek. A megrögzött bűntevőkkel szemben azonban a biztonsági rendszabálynak, a szigorított dologháznak alkalmazását szélesebb körben még a következően is lehetne biztosítani. Anélkül, hogy túlságosan a részletek tárgyalásába akarnánk bocsátkozni, a legfontosabb szerintünk az lenne, hogy kiszélesbítsük a megrögzött, javíthatatlan bűntevőknek a fogalmát és a társadalomnak ezen legveszedelmesebb ellenségeit jóval nagyobb körben vonjuk ide. Legtöbbjüknél a rendszerint azonos bűncselekmény jövedelmi forrásukat képezi, ami többnyire már kisebb számú elítéltetés esetén is minden kétséget kizáró módon megállapítható. Más mint vagyon elleni bűntevőkkel itt csak felette ritkán találkozunk. Mindezek megállapítása esetén, szerintünk, csekélyebb számú megelőző elítélés is már elegendő alap lenne arra, hogy az ilyen bűntetteseket a társadalomból kiemelve, őket meg371