Miskolci jogászélet, 1939 (15. évfolyam 1-10. szám)

1939 / 7-9. szám - Vécsey Tamás. /1839-1939/

ték Hermann Bonitz modern pedagógiai elveit, még mielőtt azokat az abszolút kormányzat meghonosítani akarta volna. Amit ezek a nagy professzorok a Thun-iféle tanrendszerben jónak találtak, azt elfogadták, —a németesítő irányt azonban nem követték. A germanizációt szolgáló rendelkezéseket egyszerűen és hallgatólag, hazafiasán mellőzték. A bizonyítványokat német nyelven állították ki Eperjesen is, voltak tantárgyak, amelyeket németül adtak elő, de a szellem az hamisítatlanul magyar volt mindenütt. A Bonitz pedagógiai elvein felépített tanrendszernél a fősúlyt a tanulókra fektették, — ma sajnos inkább a tananyagra. Azok a bizonyítványok, amelyek Vécsey Tamás eperjesi iskolai előmeneteléről szólnak, érdekesen dokumentálják azt a tanítási módot, ami az eperjesi collégiumot jellemezte. A tanári lelkiismeretesség, amely hosszú és alapos megfontolás és tépelődés után hozza meg ítéletét, az „osztályzat"-ot, minden bizonyítványában kifejezésre jut. Nem elégszik meg egyszerű jeles, jó, stb. osztályzattal, hanem abban bővebben jellemzi a tanuló szellemi képessségeit, az általa elért tanulmányi eredményt. — (Vandrák András p. o. így ír Vécsey Tamásról: „Lebhaftes Interessé. Sicher eindringende Auffassung, Vortrag frei und edel." Hazslinszky, a matézis tanára a következőképpen jellemezte őt: „Schnelle und klare Auffassung. Freie Lösung der Aufgaben.") Az eperjesi humán iskola szellemét legjobban maga Vécsey Tamás jellemzi abban a klasszikusan szép emlékbeszédben, melyet egykori tanára, későbbi kartársa, Vandrák András felett 1885-ben a Magyar Tudományos Akadémián tartott. Az eperjesi iskoláról szólva így ír: „Az ethikai előadások igen sok tanítványnak jellemfejlődésére gyakoroltak üdvös hatást. Hányan köszönik Vandrák megragadó jellemfestéseinek, az igazság olyan fokú szeretetét, hogy még tréfából sem hazudnak és a jognak olyan finom érzését, mely csekélynek látszó dolgokat is észrevesz. Próbáját láttam ennek, midőn Vandrák tanítványai tikkasztó nyári hőségben szomjazva s megéhezve gyalogoltak a poros országúton, távol az előttük és utánuk lévő városoktól. Olyan helyre értek a fáradt ifjak, ahol az országútra érett gyümölccsel rakott fák vetettek árnyékot. Leültek pihenni. Nemcsak a fán lévő, hanem az országút árkába áthullott és őrizet nélkül heverő gyümölcshöz se nyúltak, egy szemhez se, mintha akkor léptek volna ki a stoikus római jogtudósnak hallgatóterméből, megtanulva mi az az interdictum de glande legenda. (D. 43.28. De glande legenda. Ulpianus.) (V. ö. A Magyar Tudományos Akadémia elhunyt tagjai felett tartott emlékbeszédek III. Köt. 8. sz. 1886. 124. 1.) Az iskolát naggyá tanárai és az általuk inaugurált szellem tette. Egy Vandrák András hatalmas egyénisége nemcsak mint ellenállhatatlanul vonzó mágnes hatott a gyermekeik nevelésére súlyt helyező szülőkre, hanem ez megmaradt a neveltekben is életük végéig. Egyik közéleti nagyságunk emlékszik meg arról, hogy mint fiatal maturázott ifjú apjával az Alföldről a Tátrába utazott s a kedvezőtlen vasúti összeköttetés miatt Kassán várakozniok kellett. A vasúti vendéglőbe várva a Tátrába menő vonatot, apja egyszere felugrott asztaluktól s egy torzonborzhajú öreg úrhoz sietett, akit mély meghajlással, szokatlanul nagy tisztelettel köszöntött. Rövid beszélgetés után a fiához visszatért apa, csodálkozó fia kérdésére, azt válaszolta: „fiam, ez Vandrák András volt!" Mi345