Miskolci jogászélet, 1937 (13. évfolyam 1-10. szám)

1937 / 5. szám - A királykérdés megoldása. Nemzeti királyság és dinasztikus unió

reti tenni. Nem félreértésekből következtek azok, nem is az emberek hibáiból vagy rosszaságából folytak (hiszen idegen királyaink többnyire jó emberek és nem egyszer jó uralkodók voltak), de kikerülhetetlenül a természetellenes viszonyból folytak. S ha ilyen viszony újra előallana, újra azok, vagy „mutatis mutandis" hasonlóak volnának a következmények. 11. Mint természetellenes alakulatoknak a történelemben előfordult fejedelmi unióknak egyike sem maradt állandó. Majdnem mindegyik mint „perszonál-unió" keletkezett, de azután vagy felbomlott, i gy átalakult szorosabb viszonnyá, ú. n. reális unióvá, sőt egységes állammá. Fennállásának ideje alatt mindegyiknek érezték természetellenes voltát és az ebből folyó visszásságokat. Nem tekintve a római császárság keretében a német, olasz (longobard) és burgundi (arelati) királyságok unióját, egyik legrégibb ilyen kapcsolat volt az ú. n. „calmar"-i unió a három skandináv állam: Dánia, Norvégia és Svédország között. Létrejött 1397-ben az nkkori dán uralkodó királynő befolyása alatt elvileg közösnek nyilvánított kormányzat mellett, a valóságban dán túlsúllyal és uralommal. A viszonnyal a másik két ország nem is volt megelégedve és először Svédországnak sikerült ismételt küzdelmek után 1523-ban belőle szabadulni és magának saját külön királyt választani. Norvégiának ez nem sikerült, bár ott is történtek ez irányban kísérletek, sőt Norvégiának állami önállását Dánia királya 1537-ben egészen megszüntette s azt Dániának egyszerű tartományává minősítette. E helyzeten 1814-ben következett be változás, midőn a Svédország királyi székének örököséül megválasztott volt napóleoni tábornagy: Bernadotte János Dániát háborúval kényszerítette Norvégiának átengedésére (kárpótlásul az oroszok által Svédországtól elhódított Finnországért), a közben saját önállóságát kinyilvánított Norvégiái pedig szintén fegyverrel kényszerítette az ő uralmának elismerésére, illetve a Svédországgal való fejedelmi unió elfogadására. E viszonyban Norvégia közös uralkodó alatt jogilag külön ország volt s csak egyes államügyei voltak közösek Svédországgal, de az ügyeket intéző kormányszerv Svédországban székelt és természetcsen svéd befolyás alatt állott. A közös uralkodó állandó székhelye is Svédországban volt és svédnek érezte magát inkább, mint norvégnek. A Norvégországban ez által keletkezett elégedetlenség állandóan növekedett, míg végül a közös konzulátusok megszüntetésének kérdéséből kifolyóan arra vezetett, hogy Norvégia 1905-ben kimondotta Svédországtól való különválását és önállóságát. Habár ezt a király és a svédek kezdetben ellenezték, végre mégis elég belátókká lettek és a befejezett tényt elfogadták s Norvégia megválasztotta saját külön királyát. 178