Miskolci jogászélet, 1934 (10. évfolyam 1-10. szám)

1934 / 9-10. szám - A kisebbségi szerződések létrejövetele a párisi békekonferencián

2 MISKOLCI JOGASZÉLET (84) egyik bírája, Louis Bnmdeis, állott a mozgalom élére és 3 évi előkészítés után 1918 őszén, mindjárt a fegyverszünet aláírása után, egybegyűlt az amerikai zsidóság kongresszusa, 3 millió zsidó nevében küldve ki ide delegátusait. A kongresszus a következő határozatot fogadta el: „Az olyan országokban, ahol a zsidóság még ki van rekesztve a közjogból, teljes polgári és politikai jogegyenlőség biztosítandó számukra; azokban az országokban, ahol a zsidóság kompakt tömegekben él, és mindenütt másutt) is, ahol a zsidó lakosság azt követeli, nemzeti jogok is biztosítandók részükre, Palesztinát pedig, mint a zsidó nép nemzeti otthonát kell elismerni." A békekonferencia rendje. Röviddel ezután, 1919 január 12-ikén megr.yilt Párisban a békekonferencia. A konferencia szervezetére vonatkozólag a következőket szeretnénk az emlékezetbe idézni: a konferencia élén az úgynevezett „Conseil supréme" állott, melynek tagjai voltak, kezdetben az öt nagyhatalom „Chefs d'Etat et des Gouvernements": Wilson, Lloyd George, Clemenceau, Nitti és Japán párisi nagykövete; később ez utóbbi csak azokban a tanácskozásokban vett részt, amelyek az őt közvetlenül érdeklő ügyekben folytak, és így a főtanácsnak csak négy tagja maradt: „the big four". A teljes üléseken (séance pléniére de la C. de la Paix) a nagyhatalmak két-két, a kis államok egy-egy szavazattal rendelkező delegációkkal vettek részt. Innét küldték ki az egyes kérdések megtárgyalására a bizottságokat, mint amilyen volt pl. a „Commission de la Société des Nations" és később a „Commission des nouveaux Etais et de la protection des mvnorités" is. A tárgyalások rendje általában az volt, hogy a fő elvekben az „ötök tanácsa" döntött: ennek alapján megtárgyalták a kérdést a teljes ülésben, amely az ügyet egy bizottságnak adta ki, ez viszont legtöbbször a részletek megvitatására albizottságot küldött ki, illetve a szükséges munkálatok elvégzésére szakértőket. Ha az albizottság vagy a szakértők jelentése alapján sem tudott a bizottság végleges megállapodásra jutni, egy úgynevezett szövegező bizottságot küldtek ki. Mindazoknak tehát, akik valamit keresztül kívántak vinni a konferencián, három irányú tevékenységet kellett folytatniok: meggyőzni az „ötök tanácsának" tagjait, — saját maguk vagy valamely államon keresztül felszólalásaikkal megnyerni a teljes ülések irányító hangulatát, és végül — és talán ez volt a legnehezebb, de a tapasztalat szerint a legeredményesebb — az albizottságok előadóinak, vagy a szakértőknek, vagy a szövegező bizottságnak hajlandóságát a saját álláspont felé hajlítani, mert hisz a plénáris tárgyalás elé így már olyan szöveg került, melyet a tömegpszichológia legelemibb tétele szerint ott nem igen szerettek már megváltoztatni. Wilson tervezete. Wilson februári kongresszusi üzenete után az entente államokban egy egész sor politikus kezdett foglalkozni a Nemzetek Szövetsége szervezetének eszmei kidolgozásával. így Walter Phillmore vezetésével egy angol kormánybizottság, azonkívül Smuts tábornok is dolgozott ki egy tervezetet. Ezekben, de abban sem, amelyet az Egyesült Államok elnöke első ízben dolgozott, még nem esett szó 1 a kisebbségek védelméről, még pedig valószínűleg azért, mert ugy vélték, hogy a fölsizabadítandó nemzetiségek állammá alakulása következtében ez a probléma végleg megoldódik és nem is gondoltak arra, hogy az egy kori „elnyomottakból" olyan rövid időn belül elnyomókká fognak alakulni ezek az új többségek. Csak amikor nyilvánvaló lett az új államok területi követelései során, hogy olyan territóriumokra is ra akarják tenni kezüket, ahol az új többségi néptől íajilag, nyelvileg és vallásilag különböző népek élnek, jelenik meg először a kisebbség-védelem intézményesítésének első gondolata, még pedig elég előkelő helyen, Wilson 1919 január 10-én elkészített új népszövetségi tervezetében, mint annak 6. pontja, a következő szöveggel: „A Nemzetek Szövetsége felhívja az összes új államokat, hogy járuljanak hozzá, miszerint saját jogszolgáltatásukban minden faji és nemzeti kisebbségüknek tökéletesen ugyanazt az eljárást és biztosságot nyújtják, amivel népük faji vagy nemzeti többségének szolgálnak." Tíz nappal később, 1919 január 20-án Wilson egyes angol és amerikai szakértőkkel való tanácskozása után újabb tervezetet készített, (a másodikat Párisban és a harmadikat általában). Ebben újból szórói-szóra felvette a kisebbségi szakaszt, sőt most már újabb hetedik szakaszt is találunk, mely a vallások szabad gyakorlatát és a vallásfelekezetek egyenjogúságát is biztosítani kívánta. E szakasz a következőképen hangzik: „Tekintettel arra, hogy a vallásüldözésekben és türelmetlenségekben a háborúnak gyakori forrása rejlik, a jelen aláíró hatalmak egyek abban, hogy a Nemzetek Szövetsége fel fogja hívni az összes új államokat és mindazokat, akik felvételüket kérik kebelébe, tegyenek ígéretet, hogy nem hoznak • semmiféle törvényt, amely megtiltja, vagy megakadályozza a szabad vallásgyakorlatot és hogy nem tesznek különbséget sem jogilag, sem tényleg azokkal szemben, akik bármilyen vallást, felekezetet vagy hitet gyakorolnak, ha az nem ellentétes a közrenddel és a közerkölcs alapelveivel." A Nemzetek Szövetsége paktumában azonban, úgy ahogy az a versaillesi szerződésben megjelenik, egyik szakasznak sem leljük már nyomát. Mi történt tehát ezekkel? Ha mindenekelőtt nyomait keressük, nogv milyen úton-módon került be ez a két szakasz a Wilson féle tervezet, javított kiadásaiba, úgy nem zárkózhatunk el annak a fölfogásnak megemlítésétől, amely ezt elsősorban a zsidóság propagandájának tulajdonítja- A francia Georges Scelle, a dán P. Munch és az angol Philip Backer, a német Walter Schucking ép úgy, mint Hans Wehberg mind azon a véleményen vannak, a Nemzetek Szövetsége alapokmányának keletkezését kutatva, hogy Wilson ezeket a szakaszokat „a zsidó propaganda nyomása alatt" iktatta be a tervezetbe, Wilson azonkívül azonban az első tervezetére bizalmasaitól is kapott megjegyzéseket, így eljuttatta hozzá véleményét Róbert Lansing, Bliss tábornok és az amerikai békedelegáció jogi tanácsadója: Dávid Hunter Miller. Bennünket közelebbről különösen az utóbbi véleménye érdekel, aki már az első alkalomkor megjegyzi: hogy mivel a határok megvonása a szociális és néprajzi feltételeknek megfelelően igen sok esetben teljesen lehetetlen, a kisebbségek jogvédelme a tartós békének egyedüli alapja." Ugyancsak ő figyelmezteti Wilsont arra