Miskolci jogászélet, 1933 (9. évfolyam 1-10. szám)

1933 / 1. szám - Juhász Andornak, a m. kir. Kuria elnökének évnyitó beszéde

6 MISKOLCI JOGASZÉLET (6) érje vagy legalább is erősen megközelítse, legkésőbb pedig az 1934. év első felében olyan korszerű gyorsasággal honosodjék meg polgári szakosztályoknál, amilyennel a büntető ügyszak máris dicsekedhetik s amilyent — a háborús és a forradalmak alatti ügyforgalomapadástól eltekintve — a m. kir. Kúria felmutatni még soha képes nem volt. A korszerű gyorsaság azután meg fogja teremteni a kívánatos összhangot egyrészről a legfelsőbb fckú törvénykezés, másrészről a társadalmi és gazdasági élet üteme között és ezzel el fog hárulni az a veszedelem, amely az eljárás vontatottsága miatt az igazságszolgáltatás eredményességébe vetett hit és bizalom integritását fenyegette. Felesleges ebben a bírói körben különösen hangsúlyoznom, hogy a gyorsaságra való ez a törekvés tiszteletben kívánja tartani az ítélkezés alaposságát és szakszerűségét, sőt — erős meggyőződésem szerint — azt még elő is fogja mozdítani. Nincs kétségem abban, hogy tisztelt bírótársaim, akikre a jelenlegi tűrhetetlen hátralék s az ügyek végbefejezésére váró peres feleknek kétségbeesett sürgetése éppen olyan állandó lelki nyomást gyakorol, mint reám, aki ezeknek az indokolt sürgető kérelmeknek a központjában állok: mélyen átérzik a most körvonalazott célkitűzés jelentőségét és azzal az áldozatkész odaadással fogják azt valóra váltani, amelyet magasztos hivatásuk gyakorlásában eddigelé is kö vetkezetesen tanúsítottak, amelyet azonban a távolabb állók — éppen az ügymenet lassúsága miatt — a maga teljességében föl sem ismerhettek. Támogatást várok az ügvvédi kar részéről is, amely rokontestület — kétségbeejtő helyzetében is — megőrizte az igazságszolgáltatás eszményi céljaival szemben mindenkor tanúsított együttérzését. Legyen szabad ezen a ponton kissé megállapodnom és néhány szóval érintenem jogéletünk legégetőbb kérdését: az ügyvédkérdést. A Magyar Jogászegylet perjogi szakosztályának és a budapesti Ügyvédi Körnek 1930. április 29iki együttes ülésében a törvénykezés egyszerűsítéséről tartott előadásomban a következő nyilvános felhívással fordultam a jelen volt előkelő jogászközönséghez : ..Komolyan, higgadtan, izgató jelszavak nélkül kellene a további ügyvédinfláció meggátlásának a kérdését napirendre tűzni s ezzel kapcsolatban azt is megvitatni, hogy miképpen lehetne utat nyitni a jogászi tudásnak és a jogvédő hivatásnak olyan területeken, amelyek még felvevőképesek." Felhívásomnak nem volt meg az óhajtott eredménye s ez az eredménytelenség bizonyára arra vezethető vissza, hogy a napról-napra felmerülő s azonnali megoldást kívánó jelenségek háttérbe szorították jogéletünknek — mélyrehatóbb tanulmányt, széleskörű áttekintést és átfogó rendezést igénylő — nagy kérdéseit. Említett előadásomban azért jeleztem égetőnek az ügyvédkérdés megoldását, mert az nem egy életpályának elszigetelt létproblémája, hanem magának az igazságszolgáltatásnak is létkérdése. Mi ítélőbírák vagyunk hivatva és mintegy erkölcslieg kötelezve annak a megállapítására, hogy megbízható, hivatása magaslatán álló, szakképzett ügyvédi kar nélkül jogrendről, jogállamról, az emberi szabadság- és vagyoni jogok biztonságáról, szóval a jogeszme uralmáról egyáltalán, de különösen a mindinkább szétágazó és egymást keresztező mai életviszonyok és az azokkal párhuzamosan mindjobban specializálódó jogrendszerek közepette — beszélni sem lehet. Nem vonható ugyan kétségbe, hogy amint a gazdasági és ipari élet fejlődésével kivesztek, vagy kiveszőben vannak a gombkötők, szürszabók és más ősi iparágak, éppúgy feltartóztathatatlanul válhatik egyik-másik intellektuális foglalkozási ágnak az elsorvadása is, az ügyvédi hivatás jelentőségét azonban az életviszonyok fejlődése nemhogy leszállította volna, hanem még inkább fokozta. Ezek szerint nem csupán az a rokonérzés és megbecsülés, amellyel a válságban lévő ügyvédi karnak az elmerülése, a megsemmisülés veszedelme előtt álló tagjai irányában viseltetem, amely testület úgy a múltban, mint a jelenben a legkiválóbb férfiakat adta közéletünknek, amely hűséges őre volt az alkotmányos szabadságnak és jogrendnek, amelynek hazafiságát soha senki kétségbe nem vonta s amely a maga összességében középosztályunknak számottevő alkotó része, tehát nemcsak subjektiv érzéseim, hanem tárgyilagos megfigyeléseim is azt a meggyőződést érlelték meg bennem, hogy az ügyvédi kar megmentése: közérdek, nemzeti érdek. A mai alkalom szűkre szabott keretei nem engedik meg, hogy az orvoslás részletkérdéseibe belebocsátkozzam. Különben is az életrevaló terveket leginkább az ügyvédség maga termelheti ki saját legközvetlenebb értékes tapasztalatai és szakösmeretei alapján. Csupán általánosságban kívánok a felvetett kérdésre vonatkozóan néhány futólagos megjegyzést tenni azzal a hozzáadással, hogy megfelelő alkalommal készséggel részt fogok venni a felmerülő javaslatok tüzetesebb megvitatásában. A reform kiinduló pontjául azt a megállapítást kell elfogadnunk, hogy ügyvédi karunk válságát nem gazdasági viszonyaink leromlása okozta, legfeljebb elmélyítette. Fennállott az már korábban is a magyar ügyvédek létszámának világszerte példátlan megnövekedése folytán. Elegendő lesz, ha ennek illusztrálására egyetlen, adatot említek fel, nevezetesen azt, hogy amíg a közel négymillió lakosú s még ma is nagy gazdasági erőt képviselő Berlinben 2860 az ügyvédek száma, addig a gazdaságilag elsorvadt s nem i is egymillió lelket számláló fővárosunkban 3049, tehát viszonylagosan véve több mint a négyszerese a berlini létszámnak. Már pedig a német jogászvilág is tele i van panasszal az ottani ügyvédi kar túltömöttsége j miatt. Hogy ennek az egészségtelen túltermelésnek a jogászi kiképzés során az ügyvédi pálya határállomásán mi módon lehetne gátat vetni, az nem ugyan a pillanatnyi megsegítés, mint inkább a végleges rendezés szempontjából a sarkpontja az egész problémának. Ebbe kapcsolódik bele a korlátolt létszámnak az ú. ni numerus claususnak a kérdése is, amivel szemben nem óhajtok ezúttal véglegesen állást foglalni, csupán annak az erős meggyőződésemnek adok han( got, hogy a további szaporodás megakadályozása, sőt I azon túlmenően a jelenlegi ügyvédi létszám fokozatos apasztása nélkül az ügyvédséget fenyegető végső katasztrófát — igazságszolgáltatásunknak mérhetetlen kárára — semmiféle emberi hatalom nem lesz képes feltartóztatni. Ami már most a jelenlegi keretek között lehetséges tennivalókat illeti, erészben. úgy vélem, hogy a