Miskolci jogászélet, 1932 (8. évfolyam 1-10. szám)

1932 / 3-4. szám - Az Alandszigetek kérdése a Nemzetek Szövetsége Tanácsa előtt

<2*) MISKOLCI JOGÁSZÉLET $ körülbelül 110 km. Lakosainak száma 26.000, akik eppenúgy, mint a szomszédos szigetcsoport lakói svéd eredetűek és anyanyelvűek. Maguk a szigetek fekvésüknél fogva is sokkal közelebb vannak Stockholmhoz, illetve Svédországhoz, melytől ugyan 40 km. széles nyilt tenger választja el őket, mint Helsingfőrshöz, de a lakosság kereskedelmileg úgy Finn. mint Svédországgal élénk kapcsolatot tart fenn. Történelmileg és politikailag Aland kezdettől fogva és abban az időben is, midőn Finnország egy része Svédországé volt, Finnországhoz tartozott. A történelem felemlítésre méltónak tartja, hogy 1322-ben a szigetcsoporton egy keresztény templomot építettek, mely Finnországnak egyik legrégibb temploma. A középkorban s az újkor elején a kereszténység befogadása után a sziget története főképen Castelholm várával van összefüggésben. Ez a vár, mely valószínűleg a XIV. század második felében épült, a királyi svéd kormánynak volt a székhelye egészen 1633-ig, míg az ottani helytartóság megszűnt. Az 1809. szeptember 17.-Í frederickshammi békében Svédország Oroszországnak engedte át Finnországot és az Alandszigetcsoportot. A világháború előtt Finnország különálló nagyhercegség volt a cár fennhatósága alatt; Észtország, Lettország és Litvánia ellenben közönséges provinciák voltak. A háború s az orosz forradalom következtében az utóbbi három ország a wilsoni önrendelkezési jog alapján függetlenségét proklamálta. Ugyanezt tette Finnország is és e függetlenségi deklarációt a forradalmi orosz kormány is elfogadta. Ekkor az Alandszigetek lakossága annak az óhajának adott kifejezést, hogy Svédországgal egyesülhessen ; a szigetcsoport s a finn szárazföld közötti beltenger ugyanis 1809-ig Svédországhoz tartozott. A szigetlakók mozgalma a svéd kormánykörökben és közvéleményben nagy tetszésre talált. Ezzel egyidejűen Finnország önállósulásának következtében és mert ugyanakkor Oroszországnak nem volt nemzetközileg elismert kormánya az 1956,-i párisi békekongresszuson létrejött nemzetközi szerződések 3. szerződése kérdésessé vált, mely szerint Oroszországnak tilos az Alandszigeteket megerősítenie. Itt fel kell említenünk, hogy a világháborúban Oroszország megszegte az 1856.-Í párisi béke feltételeit, az Entente egyoldalú hozzájárulásával erődöket építtetett a szigeteken és azokat a tengeralattjárók főtámaszpontjává tette. Hosszas tárgyalások után a háború alatt szerződésszegőleg felépített erődítményeket egy vegyes svéd és finn bizottság felügyelete alatt 1919-ben lerombolták. A svéd uniós mozgalom 1917 augusztus óta egyre jobban megerősödött. Az alandiak hivatalos népszavazást kívántak, kérelmekkel fordultak 1918 elején a finn szenátushoz, sőt deputációkat is küldtek oda, valamint a svéd királyhoz és a német császárhoz; később 1918 novemberében, két nappal a fegyverszünet megkötése előtt felhívást intéztek az amerikai Egyesült Államok elnökéhez, a francia köztársaság elnökéhez és az angol kormányhoz. Felhívásukban annak az óhajuknak adtak kifejezést, hogy Svédországhoz csatlakozhassanak, figyelembe'véve a történelmi, gazdasági és nemzeti szempontokat, valamint kiváltképen a nemzetek önrendelkezési jogát. 1918 márciusában agitációjuk következtében a finn kormány deklarációt bocsájtott ki, amelyben kijelenti, hogy hajlandó az Alandszigeteknek némi autonómiát nyújtani. E deklaráció következtében, annak végrehajtásaként, a rendelkezések egész sorozata jelent meg. Ezek közé tartozik még az 1918. év nyarán a finnországi svéd kisebbségek jogainak garantálása és elismerése a finn alkotmányban; 1919 januárjában egy bizottság felállítása, melynek feladata lett volna az Alandszigetek autonomiatervezetének kidolgozása, végül 1920 májusában az autonómiát létesítő törvény megszavazása a finn országgyűlésben. A szigetek lakossága azonban mindennek dacára szívósan ragaszkodott a Svédországhoz való csatlakozás gondolatához. A svéd kormány és közvélemény melegen támogatta ezt a szerinte is jogosnak vélt kívánságot. A svéd kormány ismételten tárgyalt is e kérdésben Finnországgal, de a finn kormány nem szűnt meg hangoztatni azt az álláspontját, hogy az Alandszigetek szuverénitása egyedül őt illeti meg és bár kész tárgyalásokba bocsájtkozni a szigetek semlegesítésének megváltoztatására, de nem hajlandó a hovatartozás kérdését népszavazás útján eldönteni. A nézetek ily ellentéte mindjobban elmérgesítette a két ország egymáshoz való viszonyát és mindkét ország közvéleményét állandó izgalomban tartotta. 1920 júniusában a finn miniszterelnök a hadügyminiszter és a kerekedelemügyi miniszter kíséretében a szigetekre készült, hogy a megszavazandó autonomiatörvény elfogadása érdekében propagandát fejtsen ki a szigetek lakói között, de azok ezt a legkategorikusabban visszautasították. A következő napon, június 5-én felségsértés vádjával Sundblom-t és Bjorkmann-t, az alandi szeperatista mozgalom két vezérét letartóztatták és három finn katonai század a szigeteket megszállotta. A svéd kormány tiltakozott ez intézkedés ellen, hivatkozva arra, hogy a letartóztatottak nem követtek el semminemű bűncselekményt és hogy letartóztatásuk, valamint a finn nyelvű csapatok kirendelése a szigetek lakosságát és a svéd közvéleményt felizgatja. Erre a tiltakozásra a finn kormány azzal válaszolt, hogy az Alandszigetek lakossága függetlenségének deklarálásával fait accomplit akart teremteni; másrészt a vezéreknek letartóztatása minden kétségen kívül felségsértés okából történt a finn törvények értelmében; és ez belpolitikai kérdés lévén, megoldására egyedül a finn kormány illetékes. A svéd követ azután hamarosan elhagyta Helsingforsot és állását sem töltötték be. Szóval a diplomáciai viszony Svédország és Finnország között megszakadt. így állott az ügy, amikor az angol kormány hivatkozva az egyességokmány 11. szakaszának második bekezdésére, mely szerint a Nemzetek Szövetsége minden egyes tagjának jogában áll a Közgyűlés vagy a Tanács figyelmét barátságos módon felhívni a nemzetközi viszonyokat érintő minden olyan körülményre, amely azzal fenyeget, hogy megzavarja a békét, vagy a nemzetek közötti jó egyetértést, amelytől a béke függ, 1920 június 19.-én Svédország és Finnország közötti Alandszigetek kérdésének vitájában a Népszövetség tanácsa előtt interveniált. A Tanács, amelynek akkor Nagy-Britannia, Belgium, Brazília, Franciaország, Görögország, Oroszország, Japán, Spanyolország és Perzsia volta; a tagjai, napirendre tűzte az Alandszigetek kérdését, amelynél Branting képviselte Svédországot, Énekel pedig Finnországot. Mindkét fél előterjesztette állás.