Miskolci jogászélet, 1932 (8. évfolyam 1-10. szám)

1932 / 1-2. szám - A főkegyúri jogról

2 MISKOLCI JOGÁSZÉLET (2) Werbőczy pedig a főkegyúri jogot négy jogcímre alapítja (H. K. I. R. 11. c). E jogcímek mindegyike az egyházjogban gyökerezik. Első jogcím: egyházak alapítása (ratione íun­dationis ecciesiarum). A Codex Iuris Canonici életbe­lépéséig (1918) ugyanis az egyházjog a fundatiot bizonyos korlátok között kegyúri jogot keletkeztető ténynek fogadta el. Második jogcím: az apostoli buzgalom, amellyel Szent István az ő népét a kereszténység felvételére bírta, miért is a pápa engedélyéből (ex annuentia summi pontificis) az általa alapított püspökségek, apátságok, prépostságok főpapi stallumait maga ado­mányozhatja. Harmadik jogcím: a törvényes elévülés (ratione legitimae praescriptionis). Vagyis a már Werbőczy koráig ötszáz évet meghaladott szokás. Megjegyzendő, hogy itt nem a magyar jog által elismert jogkelet­keztető szokásról van szó, hanem az egyházjog által elismert jogszüntető szokásról. A hangsúly azon van, hogy a magyar király félezredéves joggyakorlása „az egyház és az apostoli szentszék jogainak elévülési idejét már többszörösen és régen túlhaladta". Nem a magyar jog szerinti elbirtoklás, hanem az egyházjog szerinti elévülés s ezzel kapcsolatos elbirtoklás van jogcím gyanánt feltüntetve. Negyedik jogcím: a konstanei zsinaton kiállított jogmegerősítő bulla. Mindez eléggé igazolja azt, hogy a magyar király főkegyúri joga a kánonjogban bírja gyökerét. Ezt maga Szontagh is elismeri: ,,...a magyar királynak... a katolikus egyházzal kapcsolatos jogai... a kánonjog Laiaj^ALfakadtam" (Közjog" ^"ohlémáink, ÍR lapK A főkegyúri jog tehát az egyház legfőbb szervé­nek, a pápának adománya folytán (,,ex annuentia summi pontificis" „per collationem summi ponti ficis" H. K. I. R. 11. c), pápai privilégium alapján illeti a magyar királyt. Szontagh ezt is kifejezetten elismeri. Helyeselve idézi Kmety Károly megállapítá­sát, miszerint a főkegyúri jog „bár az az egyházi éle­tet és viszonyokat illeti és oly jogosítványokat is tartalmaz, melyek csakis a kat. egyháznak főhatal­mát gyakorló tényezők átruházása folytán eredhet­nek, a magyar állami, nemzeti közhatalom részévé lett...". (U. o. 6. 1.) —Azt mondja továbbá Szontagh: „nem is lehet a jog területén, a jogeszme kérlelhetet­len logikájának területén más eredményre jutni, mint arra, hogy a főkegyúri jognak, mint egyik — meg­engedjük, hogy róm. kat. egyházi eredetű és vonat­kozású — felségjognak a forrása szintén a nemzet, illetve a szent korona." (U. o. 7. lap.) Továbbá: „Hogy e jogosítványokat a magyar ki­rályok „jutalmul" kapták a pápáktól a keresztény­ségnek tett szolgálataikért, ezt a megállapítást elfo­gadhatjuk, mint ethikai formulázását a két szuve­rén között idők eredményeképpen kiformálódott nem­zetközi viszonynak." (U. o. 13. 1.) Az általunk adott definitióval szemben pedig egyik kifogását Szontagh a következőkben szegezi le: „Nem látom be különben azt sem, hogy mért foglal­hat a meghatározásban, még külön a magyar jogsza­bályokkal kapcsolatban is helyesen helyet a jog egy­házi eredetére való utalás, amikor ez, mint a dolog természetéből folyó, minden kétségen felül áll, azt soha senki kétségbe nem vonta." ( A főkegyúri jog és problémaköre, 5. 1.) A főkegyúri jog egyházi eredetére vonatkozólag tehát egyetértünk. A magunk részéről azonban azt már nem tudjuk megérteni, hogy a római pápa (a ka­tolikus egyház, vagy a kánonjog) hogyan adhatott volna a magyar királynak vagy a magyar államnak államhatalmi jogosítványokatt állami felségjogokat, — továbbá, hogyan lehet a pápától (az egyháztól) kapott jogosítványok forrása mégis a nemzet, a szent korona? — Hiszen az állam az ő államhatalmi jogosítványait önjogán bírja, s így a magyar állam szuverénitásával sem egyeztethető össze, hogy az ő felségjogait más szuveréntől kérje vagy kapja. Ez az állam szuverénításának tagadása volna. Viszont az is világos, hogy a pápa nem adhatott és nem adhat más jogot, mint ami neki van, vagyis csupán az őt meg­illető egyházkormányzati, egyházh^talmi jogosítvá­nyokból engedhet át. Avagy talán az a körülmény változtatta volna át a pápától kapott s így eredetükben egyházhatalmi jo­gosítványokat állami felségjogokká, hogy a magyar állam megengedte, hogy királya e jogokat elfogadja és gyakorolja, s így a szent koronával kapcsolatba hozza? Ez az engedély tenné a nemzetet a főkegyúri jog forrásává? Ámde a magyar állam nem adhatott királyának más jogkör elfogadására felhatalmazást, mint ami­lyen jogkört a királynak a pápa felajánlott, viszont nem lehet ésszerűnek és elfogadhatónak tartani a pá­pai privilégium olyan magyarázatát, amely az egy­ház szellemével s isteni eredetű — tehát a pápa ál­tal sem változtatható — dogmájával: a pápa egyház­főnökségével ellenkezik. Olyan egyházkormányzati jog, amelyik az egyház fejétől függetlenül gyakorol­ható, a katolikus egyházban el nem képzelhető. Ha a pápa az őt illető bizonyos egyházhatalmi jogosítvá­nyok gyakorlását a magyar királynak át is engedte, ezzel nem függetlenítette magától és az általa kép­viselt kat. egyháztól ezt a jogkört. Ennek gyökere továbbra is az egyházban maradt, s a jogátruházó privilégiumot továbbra is az egyházjog tölti meg tar­talommal. A főkegyúri jogkör elfogadásával a ma­gyar király — a magyar állam engedélyével — a ka­tolikus egyház szervévé lett, s mint ilyen gyakorolja az egyház által reáruházott jogokat. Azáltal, hogy az állam az ő királyi szervének megengedte, hogy a kí­vülről kapott, meghatározott tartalmú és célú eme jogosítványokat elfogadja és gyakorolja, — ezáltal a főkegyúri jog nem olvadt bele az államhatalomba, nem vált állami felségjoggá. Mindenesetre „a magyar állam szempontjából éppen nem közömbös, — miként ezt már a bírálat tár­gyát képező közjogomban (637., 638. 1.) is mondot­tam —, hogy a magyar király, mint magyar király az ö királyi hatalmával kapcsolatban minő jogokat él­vez és gyakorol; nem közömbös, hogy a magyar szent koronához, az állami főhatalom jelvényéhez minő jo­gosítványok fűződnek." Éppen ezért az idegen ere­detű és tartalmú főkegyúri jogosítványok gyakorlá­sát az állam kívülről — az államérdek szempontjából — ellenőrizheti, korlátolhatja, feltételhez kötheti, sőt azok további gyakorlásától az ő királyi szervét el is tilthatja. De míg ezt nem teszi, azt már nem akadá­lyozhatja meg, hogy az egyház belső életének a fő­kegyúri jog gyakorlásával kapcsolatos életnyilvánu­lásai ne az egyház jogrendjének keretében, ne annak szabályai szerint menjenek végbe. Vagy megengedi, hogy a király ezt a jogkört olyképpen gyakorolja, ahogy azt az egyházjog előírja, s ahogyan azt e jog egyházi tartalma és természete megköveteli, vagy — amennyiben a magyar államnak a király ilyen egy-

Next

/
Thumbnails
Contents