Miskolci jogászélet, 1931 (7. évfolyam 1-10. szám)

1931 / 7-8. szám - Vitás közjogi kérdések. Válasz Szonthag Vilmos dr. "Adalékok a magyar főkegyúri jog kérdéséhez és a jogfolytonosság problémájához" című cikkére

(49) MISKOLCI JOGASZÉLET 5 kiolvasni. Kétségtelen, hogy a difinició'e helyen sem szabatos és nem kielégítő, mint ahogy a magyar közjogi felfogást, amiként le is szögeztem, e konstrukció nem elégítheti ki. Túllő azonban a célon és félreérti e definíciót, aki azt akarja kiolvasni belőle, hogy a koronás magyar király e szerint bizonyos magyar jogszabályok mellőzésére is fel lenne jogosítva. E meghatározás idevágó szavai szerint ugyanis a koronás magyar király a főkegyúri jogot azon magyar jogszabályok (törvény, szokásjog) szerint gyakorolja, „amelyek e jogkörnek egyházi eredetére és természetére való figyelemmel alkottattak." Az egyházi eredetre és természetre való utalásnak itt — szerény nézetem szerint — csupán kiemelő és emlékeztető jelentősége van és lehet. Ez tűnik ki különben a kánonjogra vonatkozólag feállított tényleges bifurkációval való összehasonlításból is, ahol — az itt beszúrt egyszerű utalással szemben, — a magyar jogszabályokkal ellenkező egyházjogi szabályok alkalmazásának teljes kizárása olvasható ki. Lehetséges-e és vájjon elképzelhető-e, hogy ugyanaz a definíció, amely ellenkező kánonjogi szabályokkal szemben, — tehát a magyarázatnak tág teret nyitó összeütközések esetére is, a magyar jogszabályok felsőbbségét minden további nélkül megállapítja, ugyanakkor bizonyos magyar jogszabályok teljes mellőzését és félretételét célozza? Hiszen maga Szontagh állapítja meg, hogy a magyar jogszabályokkal ellentétes kánonjogi rendelkezések mellőzése oly elemi tétel a magyar közjog nézőszögéből, hogy e felől vita sem lehet, még kevésbbé lehet azonban bizonyára a felől, hogy a magyar jogszabályokat kell-e, vagy nem kell-e alkalmazni, ha ily nyílt összeütközés fenn sem áll? Nagy hiba volna megfeledkezni arról, hogy a tudományos magyarázat nemcsak a grammatikai, hanem a logikai magyarázattal is élhet. E definícióba pedig Szontagh értelmezése sem az első, sem a második uton, — de ezen még kevésbbé. — be nem szorítható. Magának a kérdésnek, e polémiának az értékét különben csaknem a szőrszálhasogatás értékéig csökkenti le az a Szontagh Vilmossal is közös megállapításunk, hogy e definíció a magyar közjogi felfogást amúgy sem elégítheti ki. Még sem akartam azonban e polémiát kikerülni, mert a további félreértések elkerülése végett nyiltan és határozottan le kívánom szögezni, hogy semmiféle közjogi sérelmet nem látok ée találok abban, ha a főkegyúri jog definieiójában, e jogkört szabályozó magyar jogszabályokkal kapcsolatban, azok egyházi eredetére és természetére, kiemelés- és emUkeztefésként — esetleg szerencsésebb fogalmazásban ugyan — utalás történik. Hiszen hasonlóan kiemelő vagy emlékeztető utalással, pld. a király, a katholikus és az evangélikus rendek közt létrejött „örökérvényű egyezményre" való hivatkozással,") a protestáns egyházaknak is nem egy fontos és alapvető jelentőségű jogköre volna helyesen definiálható. Történeti alkotmányunk, amely az alaptörvényeknek a közönséges törvényektől formailag is eltérő fogalmát nem ismerte, jogilag nem állított korlátot sohasem a jövendő törvényhozása elé, erkölcsileg azonban, szinte láthatatlanul, s az alkotmány alapvető sarktételei iránti köztiszteletben gyökerezve, ezek a korlátok mégis csak fennállottak s utat, ">) 1790—91. xxvi. t. c. irányt szabtak mindenkor a jövendő törvényalkotásának is. Nem jelenthet sérelmet ilykép a magyar közjog szempontjából sem, ha a főkegyúri jog oly definíciót talál, amely e jogkört szabályozó magyar jogszabályok egyházi eredetére és természetére is utal. Mert bárha ez az egyházi eredet és természet jogilag nem is állított és állít korlátokat az esetleg eltérő szabályozás elé, erkölcsileg e korlátok benne mégis csak adva vannak. Hiszen formailag és a magyar törvényhozás szuverenitása szempontjából annak sem volna semmi akadálya, hogy — ad absurdum vezetve e gondolatot — a törvényhozás visszaállítsa pld. a rabszolgaságot vagy akár a régi rendi előjogok teljességét, hogy elrendelje a protestánsok vagy a zsidók vagy az idegen anyanyelvűek vagy, ha úgy tetszik, a nyomorékon született gyermekek kiirtását, az erkölcsi lehetőségek szempontjából azonban mégis csak máskép áll egy kissé e kérdés. Nézzünk tehát a magyar főkegyúri jognak mai megoldatlan problémájával is teljes bátorsággal és kertelés nélkül szembe. De ne csak az elvont jogi, mondhatnám jogfilozófiai, hanem megfelelő és a történeti magyar alkotmány szellemével összhangban álló erkölcsi alapon is állva: Kétségtelen, hogy a mai rendezetlenség, a megfelelő provizórikus és positív intézkedések hiánya, —• a magyar szentkorona jogi birtokállományát pillanatnyilag is sérti, a jövendőre nézve pedig e birtokállományt súlyosan veszélyezteti. Ebből azonban még korántsem következik, hogy e kérdés mindenképen szükséges provizórikus rendezésénél, a nemzet ma a tiszta önérdek álláspontjára helyezkedve, a törvényhozás korlátlansága által nyújtott összes lehetőségeket a legmesszebbmenőén kimerítse. Mert a nemzet de lege ferenda nemcsak a célszerűség szempontjából, hanem erkölcsileg is kötve van e jogkörnek éppen egyházi eredetéhez és természetéhez s ehhez az esetleges és szükséges provizórikus rendezésnek is alkalmazkodnia kell. Bármennyire tetszetős is a szuverénitás korlátlanságát lobogtató álláspont e kérdés körül, erkölcsileg még sem indokolható s egyelőre az ősi alkotmány szellemének is megfelelő és sürgősen szükséges provizórikus rendezésnek is csak gáncsot vet bizonyára. Követeljük tehát a főkegyúri jog provizórikus rendezését a magyar szent korona birtókállományánah sértetlensége nevében minnél előbb és minnél hangosabban. de követeléseink ne lépjék át azt a hatávvonalat, amelyet a főkegyúri jog egyházi eredete és természete de lege ferende kötelezöleg ír elénk. A főkegyúri jog, mint a rex legitimus joga Nem hagyhatom továbbá válasz nélkül Szontagh Vilmos azon elmefuttatását sem, amellyel szembeszáll azon megállapításommal, hogy a főkegyúri jog ma a. rex legitimus joga s eközben az általam felvetett vacuum iuris fogalmával is ellenem akar bizonyítani. Szontagh szerint ugyanis a rex legitimus nem létezése „ma" nemcsak annak fizikai hiányát jelenti, hanem jelenti ezenfelül annak „jogreális hiányát is", a rex legitimus tehát „sem konkrét, sem abstrakt jogi konstrukcióban sem szerepeltethető, mint jogi ténylegesség" és „ma a rex legitimnsról, mint alkotmányunk jogilag élő eleméről , nem beszélhetünk, — az ma részben csak történeti je-