Miskolci jogászélet, 1931 (7. évfolyam 1-10. szám)

1931 / 7-8. szám - Pollák Illés emlékezete

nak érvényesüléséhez és ennek révén a magyar ügyvédség boldogulásához íog minket elvezetni. Az a puskalövés, amelyik a világháború frontján tizenhét évvel ezelőtt elsőnek eldördült, nemcsak egy ismeretlen katona életét oltotta ki, hanem szíven találta a jognak eszményi fogalmát és a jog állandóságába, annak feltétlen uralmába vetett, odáig megrendíthetetlennek látszó hitünket is, mert ez volt az a döntő pillanat, amelyben a jog helyét mindenütt a kivételes hatalom foglalta el. Már néhány évvel a világháború kitörése előtt egész Európában forró volt a levegő és mindenki érezte, hogy a feszültségnek valamely nagy kirobbanásban kell feloldódnia. Az elkövetkezendő események ösztönszerű megérzése nyilvánult meg tehát akkor, amidőn a háború esetére törvényhozásunk a fennálló törvényektől eltérő, sőt azokkal ellenkező rendeletek kibocsátására is előzetesen felhatalmazta a kormányzatot. Ez a felhatalmazás azonban nem volt korlátlan, hanem csak arra az időre vonatkozott, amíg a háború tart és a törvényhozó kifejezte azt az intencióját is, hogy ha a háború véget ér, a még szükséges átmeneti idő leteltével a kivételes hatalom önmagától érjen véget. Ez a törvény sorsdöntő volt a nemzet életére, mert nemcsak alkotmányjogi szempontból jelentett változást, nemcsak azzal a következménnyel járt, hogy az állam fokozott mértékben hangsúlyozta a saját öncélúságát az egyénnel szemben, hanem jelentette egyúttal azt is, hogy az egyén jogai felolvadnak a közérdek fogalmában és a magánjog tételei is meginognak, mert azok léte mindig és mindenütt az államélet biztonságának és állandóságának talajára volt felépítve. Szinte lehetetlen felsorolni azokat az intézkedéseket, amelyek a magánjog területére mélyen belenyúlva az egyén szabadságát soha nem álmodott mértékben korlátozták. Ha csak a közszükségleti cikkek előállítására, forgalombahozására, árára, felhasználására és elfogyasztására vonatkozó merőben új szabályokra, a moratóriumos rendelkezésekre, az állam felügyeleti és ellenőrzési jogának kiterjesztésére, a büntetendő cselekmények fogalmának sorozatos kibővítésére, a tulajdon feletti rendelkezés számtalan megszorítására, a kártérítési jog háborús változataira, a bíróság hatáskörének a közigazgatás javára korlátozására, a requirálásokra és a háború okozta lehetetlenülésre gondolunk, már is kibontakozik előttünk az a kép, amely a jognak teljes átalakulását és annak államérdekből történt olyan megváltoztatását jelenti, mely sok esetben csaknem egyenlő az egyéni jog létezésének teljes negatiójával. Mindez pedig nagyobbrészt már nem a törvényhozás intézkedése, hanem a végszükségre támaszkodó kivételes hatalomnak rendeletekben kifejezésre jutó elhatározása volt, olyan jelenség tehát, mely formailag és tartalmilag egyaránt ellenkezik a mi régi jogfelfogásunkkal. A kivételes hatalom, amely odáig a törvényhozás felhatalmazására és a háborúra, mint különleges jogi tényre hivatkozhatott, a forradalom és a diktatúra következtében egy időre szünetelt. A forradalmak a fennálló állami és társadalmi rend ellen való lázadást jelentenek, a jogásznak tehát ezzel szemben nincs kritikája, de még csak szava sem lehet azokhoz az időkhöz, amidőn a burkolt vagy bevallott cél csak a rend felborítása, a személybiztonság megszüntetése és a magántulajdon teljes elkobzása volt. 0 GÁSZÉLET (46) A forradalmak után a kivételes hatalom a helyzet által indokolt szükségszerűséggel újra feléledt, de most már határozott retrográd irányzattal, mert a jogszabályok nem egyszer pártpolitikai jelszavaktól fűtött atmoszférában jelentek meg és habár azóta a törvényhozás ismét működik és habár a kivételes hatalom csak egyes vonatkozásokban él tovább, mégis meg kell állapítanunk, hogy még mindig messze vagyunk a békebeli klasszikus jogi felfogástól, mert korábban a hatalomnak a forrása a jog volt, most pedig a jognak forrása a hatalom! Különösen is áll ez a tétel nemzetközi vonatkozásban, ahol a győző hatalma az egyetlen törvény és ahol a legyőzöttek többé nem egyenjogú tagjai a nemzetek társaságának, hanem a győzőknek úgyszólván rabszolgái, kiknek léte, boldogulása es jövője attól függ, akinek több a katonája, több a szuronya, több az ágyuja és ami talán a legelviselhetetlenebb, több a hadiszerencse révén, embervéren szerzett pénze és vagyona. A jognak, a becsületnek, az erkölcsnek ideáljai omlanak össze szivünkben, ha ezt látjuk, de ha ez pillanatnyilag így van is, azért még sem szabad kétségbeesnünk, mert a történelem, az élet mestere arra tanít, hogy a nyers erő, akkor ha nem nyugszik belső erkölcsi értéken, csak ideig-óráig diadalmaskodhatik a nemzetek életében és ha a győző népnek erkölcsi fölénye nincs, soha sem fogja tudni a háború eredményét a maga javára állandósítani! A magánjog felett az utolsó két évtized szintén nem múlhatott el nyomtalanul, mert ha elismerjük is azt, hogy a háború alatt és közvetlenül a forradalmak után a rendeleti jogalkotás szükségszerű volt, mégis kétségtelen, hogy különösen magánjogi vőnatkozásban, csak addig lett volna szabad a kivételes jogalkotásnak ezt a rendszerét fentartani, amíg ezt a kivételes helyzet szükségszerűleg megkívánta. A kivétel azonban állandósíttatott és a jogszabály nemcsak megjelenési formájában, hanem tartalmában is gyakran ellentétbe került a traditiókkal, már pedig az a kristálytiszta jog, amely régen a társadalom kijegecesedett ítélete gyanánt foglaltatott jogszabályba, nyomban elhomályosul és erkölcsi alapját is elveszti, mihelyt elhagyja a gyakorlati élet ösvényét és nem a közfelfogást tükrözi vissza, mert ha maradandót, erkölcsösét és jót akarunk alkotni, akkor a jogszabálynak harmóniában kell lennie az élettel, az egész emberi és nemzeti közösség lelki felfogásával és meggyőződésével. Az a jogszabály pedig, amely nem így keletkezik, időlegesen szolgálhatja talán az állam érdekét, de a nemzet azt soha sem fogja magáénak érezni és elismerni ! A rendeleti jogalkotás túltengése következtében ma már senki nincsen, aki a napról-napra termelt egymással; sokszor ellentétes jogszabályok tömegében magát kiismerni tudná. Nem is tudásunk többé, hanem egyedül csak jogérzetünk az, amely iránytű gyanánt vezet minket a jogéletnek ebben a nagy bizonytalanságában, melynek fogyatékosságát csak a helyes irányban vezetett joggyakorlat volt képes némileg korrigálni. Emellett a törvények újabban már csak keret gyanánt szabályozzák életviszonyainkat és a tartalmat, a magyarázatot, a tulajdonképeni jogszabályt, a sokszor hónapokkal utóbb kibocsátott és a törvényben adott legtágabbkörű felhatalmazásra támaszkodó, azzal nem egy esetben ellentétes rendelet, vagy végrehajtási utasítás tartalmazza csupán.