Miskolci jogászélet, 1931 (7. évfolyam 1-10. szám)

1931 / 1-2. szám - Molnár Kálmán Magyar Közjoga [Könyvismertetés]

e MISKOLCI J 0 GÁSZÉLET (6) kialakult s egymással szembenálló ellentétes álláspontokat, amelyek e kérdésben egyrészt az „egyoldalú közjogi", másrészt az „egyoldalú egyltázjogi felfogás"-ban jelentkeznek. Az „egyoldalú közjogi felfogás"-t, amely a főkegyúri jogot a felségjogok sorába (iura circa sacra) sorolja be s amely szerint a magyar állam törvényhozása ezzel a joggal is épp oly korlátlanul rendelkezhetik, mint a többi államhatalmi jogosítványokkal, Molnár a jogállam fogalmának téves értékeléséből és értékesítéséből vezeti le s felhozva ezzel szemben azt, hogy az illetékes egyházi szervek e jogkört csak a magyar király részére ismerték el, megállapítja, hogy „a főkegyúri jog nem az állam révén illeti meg az uralkodót, hanem az apostoli király r~évén illeti a magyar államot", szerinte tehát „csak ilyen értelemben mondhatjuk, hogy a főkegyúri jog a szent korona tartozéka" s vitatja végül, hogy e jog az államforma esetleges változása esetén az évezredes múlttal szakító állam részére reklamálható volna.-') Szembeszáll azonban egyidejűleg természetesen az „egyoldalú egyházjogi (illáspont"-t&\ is, amely a főkegyúri jogot s a sok százados gyakorlatot, a legszélsőségesebb beállításban, egyszerűen bitorlásnak minősíti. Molnár e fejtegetések alapján a főkegyúri jog fogalmi meghatározására egy olyan formulát keres és állít fel. amellyel e két ellentétes felfogás áthidalására törekszik. „A főkegyúri jog alatt azoknak az egyházhatalmi jogosítványoknak az összességét értjük, — így szól e definíció, — amelyeket pápai prfvilégium alapján és az emberi emlékezetet messze meghaladó időn át érvényesült jogszokásra támaszkodva, a koronás apostoli király gyakorol a magyar jogrenddel nem ellenkező egyházjogi szabályok (törvények, szokásjog) szerint, amelyek e jogkörnek egyházi eredetére és természetére való figyelemmel alkottattak."21') Megállapítja egyben azt is, hogy a főkegyúri jog a koronás apostoli király személyes és átruházhatatlan joga, amelynek gyakorlását sem a király, sem a magyar törvényhozás másra át nem ruházhatja", hogy a főkegyúri jogot ennek következtében a törvényhozás „csak pápai hozzájárulással ruházhatta volna át a kormányzóra", s hogy az 1848. évi III. t. c. 6. §-ának „az az általános rendelkezése, miszerint őfelsége az egyházi tárgyakban is kizárólag a magyar minisztérium által gyakorolja a végrehajtó hatalmat, a főkegyúri jogra nem vonatkozhatik, mert ez a jog nem államhatalmi jogosítvány, s így nem tartozik az állami végrehajtó hatalom körébe." 27) Molnár e kérdésben elfoglalt álláspontjával, amellyel az áthidalást kísérelte meg, a tudományos irodalomba új és gyúlékony vitaanyagot dobott. Az „egyoldalú közjogias felfogéis" védelmére, igen részletes fejtegetések keretében, Szontagh Vilmos dr. szállt ezzel az állásponttal szembe. „Közjogi problémáink szuverénitásunk szempontjából" című tanulmányában2^) közöl széljegyzeteket Molnár közjogának fejtegetéseihez és megállapításaihoz s Molnár megállapításait igen sok vonatkozásban, de elsősorban is a főkegyúri jog kérdésében teszi kritika tár*) (541.—12. II =•) fi44. £ ") 64ő. I *") Miskok, 1930. ifj. Ludvig és Janovits könyvnyomdája, 44. I gyává. Szontagh Vilmos e kritikai fejtegetések során Molnár főkegyúri jogi elméletével kapcsolatban, — bárha e fejtegetésekkel még erre a kérdésre vonatkozólag sem érthetek mindenben egyet,20) — nézetem szerint, igen helyesen állapítja meg, hogy az elmélet jogi sarkpontja Molnárnak abban a megállapításában található fel, hogy a főkegyúri jog nem államhatalmi jogosítvány.30) ,.A kérdés tehát jogi szempontból — írja Szontagh — azon fordul meg, hogy mi minősül helyesen államhatalmi jogosítványnak. Nézetünk szerint államhatalmi jogosítványnak minősül helyesen minden jogosítvány, melyet állami szervek e minőségükben szereztek. Államhatalmi szervek pedig e minőségükben államhatalmi szervi minőségüktől különböző s ebben a vonatkozásban magánszemélynek minősülő egyházi személyiségük részére legitim úton jogokat nem szerezhetnek. Kétségtelen lévén pedig, hogy a magyar királyok a főkegyúri jogban foglalt jogosítványokat magyar királyi közhatalmi minőségükben, ezzel, ennek a révén szerezték, amely közhatalomnak a forrása pedig a nemzet s így e minőségükben szerzett jogaik és vállalt kötelezettségeik is csak azt a közületet illethetik, illetve terhelhetik, melynek szervei. A szervnek ugyanis jogi szempontból nincsen önálló léte, a szerv ebben a minőségben nem sui generis jogkörrel bíró jogalany. Az a jogkör, amelyet valamely közhatalmi szerv betölt, mindig csak azon közület jogkörének egy része, melyhez szervi minősége köti s így jogilag egyenesen képtelen közhatalmi minőségben és ténykedéseivel másvalaki, — az ő nem közjogi személyisége — részére szerezni jogokat, vállalni kötelezettségeket." ^ Ettől az állásponttól különben, — okfejtéseinek kiinduló pontjában legalább is, — maga Molnár sem áll egészen távol. „A magyar állam szempontjából éppen nem közömbös, — írja — hogy a magyar kiréily, mint magyar király az ö királyi hatalmával kapcsolatban minő jogokat élvez és gyakorol; nem közömbös, hogy a magyar szent koronához, az állami főhatalom jelvényéhez minő jogosítványok fűződnek. A magyar király nem áll az államon kívül vagy felette, ő a magyar államnak szerve; ezért az ő királyi hatalmával kapcsolatos jogait nem gyakorolhatja államától függetlenül; a király által, mint király által gyakorolt jogok szükségképen kapcsolatba jutnak az állammal, s az államnak e jogokra és ezeknek gyakorlására való befolyása mellőzhetetlen.32) Ezek a megállapítások egyetlenegy korreiecióval, — azzal ugyanis, hogy a király (Utal gyakorolt jogok szükségképen nem csak egyszerű kapcsolatba kerülnek az állammal, hanem a király összes királyi jogainak átruházott természeténél fogva, o M) N<!in. oszthatom pld. Szontagh azon okfejtését, amely szerint Molnár főkegyúri jogi elmélete alapján ,,a helyzet jogilag az volna, hogy lehetnének a magyar államnak törvényei, melyeket koronás királya mem tartoznék főkegyúri tárgyú eljárásában éis intézkedéséiben alkalmazni és tekintctbeveaini, mert úgy állapítja meg, hogy azok nincsenek f igyelemimeil a főkegyúri joigkörmok egyházi eredetére és természetére, jóllehet azoknak megalkotásában esetleg, ö maga is közreműködött." Ez a megállapítás ugyanis Molnár elméleti konstrukció járnak teljes félreértéséiből fakad. Hiszen Molnár éippen a 'magyar jogrend határán állítja fel a. titailomfát az egyházjogi szalbályok érvényesítése ölé is nem a magyiajr állam törvényeit helyezi háttérbe az egyházjogi .-zaibál'yokkal szteimibem, '") L. Sz inta'jli ML m.-t, 11. J. 31) U. o. E) 637.-38. 11.