Miskolci jogászélet, 1931 (7. évfolyam 1-10. szám)

1931 / 3-5. szám - Adalékok a magyar főkegyúri jog kérdéséhez és a jogfolytonosság problémájához

2o MISKOLCI JOGÁSZÉLET (42) het elő vacuum iurist. Ez a hiányosság nem jogi, hanem ténybeli. A vacuum iuris csak a jogi rendelkezések hiányában, azok hiányosságában juthat kifejezésre. A vacuum iuris in concreto abban van, hogy a törvényhozás, midőn a rex legitimus közjogi realílási megszűnése folytán az eladdig a rex legitimus által gyakorolt jogoknak más szerv útján történő további gyakorlásáról rendelkezett, ennek során a főkegyúri jogról csak negatíve rendelkezett, hogy t. i. azt a kormányzó nem gyakorolja, de afelől, hogy hát ki gyakorolja, — nem rendelkezett. Hogy ennél a rendelkezésnél a törvényhozó teljesen tisztában volt azzal, hogy rendelkeznie e jogok tekintetében azért, kell, mert azok immár nem a rex legitimus jogai, a/ kétségtelen s ez a helyzet azóta még nem változott Vacuum tehát éppen azért van, mert a jog a nemzetre visszaszálván, az annak valamely fizikai vagy jogi személy általi gyakorlásáról újólag nem gondoskodott. Ha a törvényhozás a kormányzót a királyi hatalomban foglalt jogok alkotmányos gyakorlatával nem „az alábbiakban foglalt korlátozással" bízta volna meg, melynek során a főkegyúri jogról kifejezetten úgy rendelkezett, hogy azt nem gyakorolhatja, úgy nem lett volna vacuum iuris, mert akkor kétségtelenül a kormányzót illette volna e jog gyakorlása és nem lett volna akkor sem, ha ezzel továbbra is a rex legitimust bízta volna meg, mert akkor ezzel a rex regitimust de iure továbbra is fenntartotta volna s a jog ilyképen jogilag nem válott volna gyakorlatlanná, aminthogy a főkegyúri jog jogilag most sem volna gyakorlatlan, most sem volna vacuum iuris, ha az jogilag helyesen a rex legitimus joga volna. Gyakorlatlanná csak ténylegcsen válott volna, de nem jogilag. A jelen esetben azonban, midőn a törvényhozás abból a meggondolásból folyólag, hogy megszűnvén a rex legitimus, az eddig általa gyakorolt jogosítványoknak más szerv általi gyakorlásáról kell szükségképen gondoskodnia s ennek során egyesekről positive gondoskodott, másokról negatíve rendelkezett, ez utóbbiakról nem vélelmezhető, hogy azokat a nem létező rex legitimusnak kívánta volna fenntartani, hanem tette ezt azért, mert azoknak „megfelelő" szervi gyakorlatáról akkor és momentán gondoskodni nem tudott. Eredményképen csak negatíve rendelkezett olyan vonatkozásban, melyben tulaj donképen positive is kellett volna rendelkeznie s ezen mulasztása következtében jllott elő a helyzet, hogy nincs jogszabály, mely rendelkeznék afelől, hogy ki, mely szerv, vagy szervezet gyakorolja az eleddig a rex legitimus által gyakorolt főkegyúri jogot, tehát nincs jogszabály, mely rendelkeznék afelől, hogy kinek, mely államszervnek a joga a főkegyúri jog. Zsedényi azt mondja, hogy „a főkegyúri jog ma is integráns része a magyar nemzeti jogrendszernek, de nincsen olyan jogszabály, mely jelenlegi gyakorlása felöl rendelkeznék." Mi is ezen a véleményen vagyunk, de éppen ezért nem állíthatjuk, hogy a főkegyúri jog ma a rex legitimus joga, mert ha nincsen jogszabály, amely annak jelenlegi gyakorlása felől rendelkeznék, ez más szóval, illetve közjogunknak a szt. korona tana szerinti nyelvén annyit jelent, hogy a főkegyúri jog szervileg senkinek sem joga, mert csak a jog királyi személyes minősége tehetné lehetővé, hogy ily körülmények között is a király jogának tekintsük azt. Ez iránt rendelkező jogszabály hiánya folytán beszélhetünk logikusan itt vacuum iurisról. De viszont ily körülmények között nem lehet logikusan arról beszélni, hogy jogilag mely államszervé e jog. Amidőn ugyanis a szt. koronát jelöljük meg a jog birtokosaképen, ezt megtehetjük ez irányú positív jogi rendelkezés hiányában is és illetve ezt éppen megfelelő positívjogi elrendezés hiányában tehetjük csak meg. Hogy azonban a főkegyúri jogot egy államszervvel hozhassuk alanyi, birtokosi kapcsolatba, ehhez szükséges volna a positív jognak ily értelmű expressis verbis, vagy konkludens rendelkezése, ami teljességgel hiányzik, — vacuum iuris van. Ha azonban ilyen értelmű objektív jogszabály nincsen, úgy nem állíthatjuk azt, hogy viszont erre alapozott subjektív jogok azért vannak — mint teszi ezt Zsedényi akkor, midőn a vacuum iuris fennforgásának megállapításával egyrészt konstatálja, hogy objektív jog nincsen, másrészt pedig azzal az állításával, hogy a főkegyúri jog a rex legitimus joga, a szerinte sem létező okjektív jogból eredő alanyi jogok létezését állítja. Jogi szabatossággal ugyanis ma csak a jogi konstrukcióban valóban létező magyar királyságról és királyi jogokról lehet beszélni, tekintettel arra, hogy államformánk de iure a királyság, mely tehát jogilag egy valósággal létező államforma, melyben jogelméletileg megkonstruálhatólag a királyi jogkör is benne van. Magyar királyról azonban s az ezzel ebből a szempontból egy jelentőségű rex legitimusról, mint jogi ténylegességről nem lehet szó. A rex legitimus fogalma ugyanis időlegesen megszűnt közjogi realitás lenni. Zsedényinek azon megállapítása pedig, hogy a főkegyúri jog a rex legitimus joga, éppen a .jelenlegi tényleges jogi helyzet hajszálpontosan helyes diagnózisa kíván lenni. Ma, a provisorium idejében, amidőn a királyi szék nincs betöltve, amidőn nincsen rex legitimus és pedig nemcsak de facto, de de iure sem, — állítja, hogy a főkegyúri jog a rex legitimus joga. Erre az eredményre juthat esetleg áz, aki a főkegyúri jogot a király személyes jogának tekinti s a jogilag fenntartott királysági államformából a sui generis jellegű királyi jogok intakt fennmaradását is deriválja. Közjogunk szellemével, a szt. korona tanával azonban az ilyen személyes királyi jog nem egyeztethető össze. Ez a megállapítás ugyan logikusan nem kifogásolható Molnár Kálmánnál, aki így látja a dolgokat, de kifogásolható Zsedényi Bélánál, aki Molnárral szemben, velem egyetértőleg, a nemzet jogaként vitatja azt. Ha ugyanis a főkegyúri jog közjogilag hdycsen most is a rex legitimus joga lenne, akkor az logikusan személyes királyi jog volna, mely nem szállhatna vissza a nemzetre soha. S bármennyire is perhorreskálja Zsedényi a fenntartott felségjogokat, az általa képviselt álláspont logikusan mégis a személyes királyi jogokhoz, — fenntartott felségjogokhoz vezet el. Megengedem, hogy a jelenre való kifejezett utalás nélkül, tehát nem nyomatékos hangsúlyozásával annak, hogy éppen a máról és annak hajszálpontos közjogi analyzisének eredményéről van szó, hogy ne mondjam bizonyos pongyolasággal lehet állítani, talán inkább megszokásból, hogy a főkegyúri jog a rex legitimus joga, a mai tényleges közjogi helyzet pontos felismeréseképen azonban nem, mert újból leszögezzük, hogy a főkegyúri jog „ma" nem a rex legitimus, mint államszerv joga, aki és ami nincs, hanem