Miskolci jogászélet, 1929 (5. évfolyam 2, 5, 6, 9, 10. szám)

1929 / 10. szám - A teljesités jogi tulajdonságai

4 Kretschmar, többször idézett művének 82. és köv. oldalain azt állítja, hogya római jogászok felfogása szerint a solutio nem tekinthető jogügyletnek, hanem csupán tényleges cselekménynek. 39) (faktische Handlung. ) Kretschmar ezen álláspontját néhány olyan digesta helyre alapítja, 40 amelyek az obligationális kötöttségből való megszabadulást, oly esetekben is megállapítják, ha egy hibás közvetítő ügylet eredményeként jelentkezik is a solutio, amikor a hibás tényállást kiegészítik u. i. oly járulékos körülmények (cselekmények és események), amelyek a jogügylet hibáit pótolják. (Ilyen péld. a Dig. 46. 3. 17. fragmentumban említett eset, az idegen pénzdarabokkal teljesítő adósnak a fizetését elfogadó, és azt sine dolo malo elfogyasztó hitelező teljesítés-elfogadása. 41) Helyes Személyi Kálmán42) megállapítása, hogy a Kretschmar által idézett forráshelyek „inkább annak igazolására szolgálhatnak, hogy a rómaiak a jogügyleti szabályokat alkalmazták a solutio tényállására. " Azt, hogy a rómaijogi források a solutionál az animus sodvendit megkövetelték, Puchta, 43) szerint a Dig. 46. 3. 55. számú fragmentum bizonyítja. A fenti s Ulpiánustól származó forráshely azt mondja u. i. hogy,. qui sic dantur, ut recipiantur". Ezen fragmentum értelmében az adósságtól való megszabaduláshoz az szükséges, hogy azon szándékból történt légyén a teljesítés, hogv általa a tartozás megsemmisüljön. Az animus solvendi tehát azt kívánja az adóstól, hogy oly módon és oly szándékból teljesítsen, hogy a már eszközölt teljesítést, vissza nem fogja kérni a hitelezőtől. A Dig. 46. 3. 14. 8. -ban foglalt Ulpianuszi responsum értelmében, 44) a korlátolt cselekvőképes kiskorúnak, tutoris auctoritas nélkül teljesítenie nem lehet. Ezen forráshely szerint tehát a teljesítés, a korlátolt cselekvőképesség szempontjából, a jogügyletekkel egyenlő elbánásban részesül s így ezen forráshelyből is kiviláglik a solutio iogügyleti jellege. Az akaratkijelentésre való képtelenség okából a római jog megkívánja a kiskorútól, hogy jogügyleteinek megkötésénél tutoris auctoritásszal bírjon, és ezen törvény a tutor auctoritását. a solutionál is kötelezőleg előírván, a contrario azt bionyítja, hogy a solutiot jogügyletnek tekintették, külömben nem állított volna fel a jogrend, a korlátolt cselekvőképességre nézve a solutionál is. ilyen korlátozó jogszabályt. Ezen most idézett forráshelyek egybevetéséből megállapítható tehát, hogy teljesítés akkor forog fenn, ha az animo solvendi meg39) L. Kretschmar: Die Erfüllung. S3. 1. 40) L. Dig. 46. 3. 78. Dig. 46. 3. 60. Big. 46. 3. 61. Dig. 46. 3. 17. 41) L. Kretschmar: Erfüllung. 86. lapján a Dig. 46. 3. 17. Pomponius-i fragmentrtumra vonatkozolag: „Diesen Fall wird man unter den Erfüllungsbegriff nicht mehr subsumieren können, weil die geschuldete Leistung selbst in keiner Weise hergetetellt wird. Es wird dem Gläubiger nur infolge des Eingreifens verschiedener Rechtssält. ze ein Äquivalent verschafft; der Fall steht also auf gleicher Linie mit dem concursus duarum causarum lucrativum. Die Obliga. tion erlischt unter dem Gesichtspunkt der Interessenbefriedigung des Gläubigers, nicht unter dem der Realisierung ilhres Inhaltes. " 45) L. Személyi: op. cit. 32. 1., 43) Puchta: Pandekten. Leipzig. 1838. 294.. 1 44),, Pupilluni sine tutoris auetoritate nec solvere posse paJam est... etc. " (138) történt szolgáltatást, az adós vissza nem követeli és hogy a teljesítésnél, eredménytelőídéző akarat fennforog. Ez az eredmény pedig nem más, mint az obligatio megszüntetése. Az animus solvendire vonatkozó forráshelyek közül meg kell még említenünk az Inst. 3. 14. 1-et is, mely azon szempontból bír nagy fontossággal, mert benne kifejezetten említi azt Justinianus, hogy „qui solvendi animo dat, magis distrahere voluit negotium, quam contrahere. " Ezen forráshely azonban attól eltekintve, hogy az animus solvendit kifejezetten megemlíti, a teljesítés jogügyleti jellegét illetően nem tartalmaz semmi bizonyítékot. Manigk45) ugyan olyan nagy fontosságot tulajdonít ezen forráshelynek, hogy egyedül ennek az alapián állapítja meg azt, hogy a római jog is megkívánta a solutio tényálladékában, a kötelmet megszüntetni szándékoló akaratot. Amikor egy jogi cselekménynél, a tárgyi jog megkívánja azt, hogy a feleknek az akarata, jogi vagy legalább is gazdasági eredmény elérésére irányuljon, — jogügylet létesül. 46) Az,, animus solvendi" alatt tehát az obligatio megszüntetésére irányuló akaratot értjük. Mivel pedig a teljesítés által előidézendő joghatás: az obligatio megszüntetése, a solutionál az eredményt előidéző szándék, mindig jogi és nem gazdasági cél létesítésére irányul. A legtöbbször az eredményakarat csupán gazdasági jellegű (az adásvételi szerződés esetében, a felek teljesítésénél a vagyonszaporulat játsza a főszerepet és nem az, hogv ezzel jogi hatást idézzenek elő), ez azonban nem jelenti azt. hogy a jogrend egyes esetekben, a jogi hatást előidéző eredményakaratot meg nem követelhetné. 47) (P. o. mancipatio vagy acceptilatio. ) A gyakorlatban a kétféle célú (jogi és gazdasági) eredményakarat együttesen fordul elő. de míg a jogi hatású eredményakarat: a kötelmi viszony megszüntetése, mindig állandó, addig a gazdasági eredményakarat, a legkülönfélébb lehet. A teljesítésnél tehát, a legfontosabb szerepet az eredményakarat játsza 48) ez teszi a solutiot jogügyletté, azonban az animus solvendi egymaga nem elegendő. mert az a tárgyi jog által megkívánt egyébb tényálladéki elemek együttes eredményeként jelentkezik. A teljesítésnél a jogügylet összes essentiáliáinak meg kell lenni. Mint már fentebb láttuk, - a solutio, 45) L. Manigk: Das Anwendungsgebiet der Vorschriften für die Rechtsgeseäfte. Breislau. 1901. 48—49. L: „Da, s römische Recht verlangt im Tatbestand der solutio zweifellos die Tillungsabsicht. Es unterscheidet bekanntlich bei Hingabe eines Vermögens u, a. die causa solvendi und spricht diesem Zwecke, entsprechend auch von der Abisicht dem animus solvendi (z. B. §. 1. J. 3. 14. ) und zwar zweifellos in dem Sinne, dass dieser, Tatbestandsmoment sein sol; denn einen W'os falktiiseh vorhandenen aninius wurde das römische Recht nicht in entscheidenden Betracht ziehen. " 46) L. Hebelt Ede: Tannlmányok a jogügylet. röl. Budapest 1913. 166. és köv. 1. Manigk A.: Das Anwendungsgebiet der Vorschriften für die Rechtsgeschäfte. Breslau. 1901. 57. 1. E. Zitelmann: Irrtum und Rechtsgeschäft. 1879. Göttingen. 47) Erich Jung: Die Bereicherungsansprüche und Mangel des „rechtlichen Grundes". Tübingen.. 1902. 62—63. 1. (Ph. Lotmar: Über causa, im römischen Recht. Beitrag zur Lehre von don Rechtsgeschäften. München. 1875. 16. es köv. 1. 48) L. P. Klein: op. cit. 12. és köv. lapokat. MISKOLCI JOGÁSZÉLET