Miskolci jogászélet, 1929 (5. évfolyam 2, 5, 6, 9, 10. szám)

1929 / 9. szám - Dr. Egyed István: Vármegyei Önkormányzat. Budapest 1929. 468 l. [Könyvismertetés]

12 MISKOLCI JOGÁSZÉLET (104) latos további fejtegetéseivel egyetérthessünk. A diszkréció fogalma tekintetébeni eltérés mellett a nézetek természetesen a továbbiakban sem találkozhatnak. Szerző a kérdés tekintetében különben ellentmondásokba is keveredik. Egy helyt (303. I,) azt mondja, „hogy a mi törvényhozásunk nem rekesztette ki teljességgel a közigazgatási bíráskodás köréből a diszkreeionárius kérdéseket", máshelyt pedig (366. 1.) úgy mondja, hogy „Csakis jogvitás kérdés vihető mai közigazgatási bíráskodási rendszerünk értelmében bírói mérlegelés alá." Ellentmondás van abban is, hogy míg a kormánynak a költségvetés jóváhagyásának megtagadására vonalközé jogát, az ennek előfeltételeit általában szabályozó intézkedések (jogszabályok) hijján helyesen diszkreeionáriusmak tartván, ezzel szemben a bírói védelmet hatályosan szervezhet ön ek nem tartja s jogi (bírói) védelem konstruálását akkor, mikor hiányzanak a tevékenységnek jogi korlátai (s így természetesen csak célszerűségi tekintetek jöhetnek figyelembe) ezekkel szemben hiú törekvésnek tartja (273—274. 1.), azután pedig a kormány fel ügyeletből a eélszerüségi elemet azért akarja kizárni s azt pusztán jogi természetűvé tenni, „mert ilyen eélszerüségi természetű kormányfelügyelet mellett a bírói ellenőrzés lehetősége ki van zárva" (312. 1.), mégis ezekkel a dogmatikailag kétségtelenül helyes megállapításokkal szemben, lehetőnek tartja a kormánynak a törvényhatósági bizottságot feloszlató intézkedésével, mint diszkrecionális, tehát ugyancsak célszerűségi szempontok által vezetett tevékenységgel szemben a biróság íelülbirálatát (163. 1., 374. 1.), a közigazgatási bíróság feladatának mégis nemcsak a jog-, de az érdeksérelmek, tehát a célszerűségi szempontok felülbírálását is tekinti (326. 1.) s nem csupán ezeknek jogi megítélést engedő vonatkozásait, mint amilyenek a. disz"krecionárius értelmű tevékenységet, mint belső jogi korlátok, kimutathatólag körülfogják. Csak a diszkréció mibenléte tekintetébeni szilárd elvi alapok hiánya teszi lehetővé, hogy a közigazgatási bíráskodást a bíráskodás és közigazgatás határvonalán lebegőnek tekinthessük (327. 1.), hogy lehetőnek tartsuk, hogy „biráskodhat a közigazgatás és közigazgathat a bíráskodás" (140 1.), hogy elérhető ideálnak tartsuk, hogy az önkormányzat aktív részese „polgártársainak kuszált közigazgatási ügyeit a, bíró függetlenségével és magaslatán intézze." (152. 1.), hogy helyeselhessük a közigazgatási bíróságoknál az u. n. „vegyes rendszert", „amely... úgy diszkreeionárius, mint jogi hatáskört, úgy jogi, mint érdekvédelmet tartalmaz magában." (322. 1. és 327. 1.) Hogy nálunk is ily értelmű vegyes rendszer volna, ez az állítás a diszkréció helyes fogalmának alapulvételével eszközölt kutatás eredményeképen nem bizonyulhat helytállónak. Vegyes rendszer ily értelemiben csak ott lehet,, ahol a jogvitákat nem bírói függetlenséggel felruházott szerv van hivatva eldönteni, mely tehát adott helyzetéből folyói ag alkalmas arra, hogy célszerűen méltassa, az érdekeket és arra is, hogy célszerűen alkalmazza a jogszabályokat, pedig az első feladat a mindig bizonyos eredményre törő közigazgatást illeti, a másik értelmű tevékenységét pedig a közigazgatásnak a bíróság van hivatva korrigálni azon esetekben, ha a jogszabály célszerű alkalmazása netalán jogsérelmet idézett elő. A kettőt tehát nem lehet egy kalap alá venni, mert akkor nincsen jogbiztonság, jakkor a mindenek elébe helyezett célszerűség kerekedik az objektíve megállapítható törvénvhozói szuverén akarat felé. Nem tartjuk összhangzónak azt sem, hogy míg egyrészt a közigazgatás rendezéséről szóló javaslatnak a. felülvizsgálati panaszt illető rendelkezéseiről úgy vélekedik, hogy az „a közigazgatási bíróságnak a közigazgatási hatósági renden kívül való helyzetét nem domborítja eléggé ki." (272. 1.), másrészt, a közigazgatási bíráskodást a közigazgatási eljárás rendszeres tényezőjévé és a. jogkérdéseken kívül a méltányosságnak is hívatott őrévé kívánja tenni. (303. 1.) Azonképen — ugyan más vonatkozásban — szerzőnek ugyancsak egymással ellentétes értelmű állásfoglalását, illetve véleményét kell megállapítanunk abban is, hogy az 1870: XLII. t.-c.-nek kompromisszumoi jellegéről az a. véleménye, hogy ez okozta azt, hogy azzal sem az egyik, sem a másik párt nem volt megelégedve (80. 1.), — az 1929: XXX. t.-c.-nek kompromisszumos jellegét pedig mégis úgy ítéli meg, hogy az népszerűvé teheti a reformot mindkét irány követői előtt. (398. 1.) Az érdekek bírói védelmét. — melyet szerző bizonyos keretekben megvalósítandónak tart, (303. 1.), — részünkről elvileges alapon lehetetlennek tartjuk, mert ilyképen a bíróság közigazgatna, mi önmagának való ellentmondás s így mi azoknak csak fokozottabb közigazgatási védelmét képzelhetjük el Nem értünk egyet azzal a szerző által képviselt törekvéssel sem, hogy az alsó fokú közigazgatási bíróság elé új tények és új bizonyítékok legyenek felhozhatók. Igaz ugyan, hogy ez a lehetőség a mai egyfokú közigazgatási bíróságunknál is megvan (91. §.), de ezt elvilegesen most sem helyeselhetjük, mert ennek eredményképen arra kell vezetnie, hogy a. biróság a hatóság által nem. ismert tényállás alapján ítélkezik, így hát elsődlegesen ténykedik, holott a biróság elvileges értelmű tevékenysége csak másodlagos lehet. Ha a közigazgatási hatóság ismerte volna az új tényeket és bizonyítékokat, bizonyára máskép intézkedett volna, talán éppen úgy, hogy intézkedése a fél, illetve felek érdekeit kielégítette volna s nem állott volna elő a szüksége annak, hogy a kielégítetlen érdek ajcgíil--^ ka lm ázásának helyességét vitatni legyen kénytelen. Közigazgatási bírói eljárást elvilegesen különben is mindig csak közigazgatási hatósági intézkedés ellen adunk, — így pedig amellett engednénk. Szerzőt, az az elgondolás is vezeti, hogy csökkentsük a közigazgatás menetében a jogorvoslati fokok számát, ami önmagában nem volna kifogásolható, de szerző szerint ennek ellenében adjunk módot „a biróság előtti minél korlátlanabb akcióra." (303—304. 1.). Ez más szavakkal a jogalkalmazó közigazgatás súlypontjának a közigazgatási hatóságokról a közigazgatási bíróságokra való áttolását jelenti, minek szerző leplezetlenül is kifejezést ad azzal, hogy eredményképen a felső- iés középhatóságók tevékenységének „fölöslegessé" válását (305.1.), a közigazgatási felébbvitel teljes kiküszöbölését (290.1.) reményli Mi a bírói és közigazgatási tevékenységnek teljes öszszezavarását látjuk ebben az elgondolásban s azt elvi okokból helytelenítjük s megmaradunk az e tekintetben már máshelyt kifejtett álláspontunk .mellett, mely érdemi részében röviden abban foglalható össze, hogy a bíráskodást közigazgatási ügyekben is mint végső és rendkívüli eszközt tekintjük azokra, az esetekre, midőn a hierarchikus közigazgatási szervezet a. maga összefüggő egységében és teljes kihasználása mellett, valamely konkrét ügyben alapos megfontolás mellett kimondhatta a maga részéről az utolsó szót s az mégis jogsérelmes. Észrevételünk van a mű 46. §-ában foglaltakra vonatkozólag is annyiban, hogy megállapításunk szerint tévedésben van szerző abban, hogy a szabályrendeletek elleni jogorvoslatnak a bemutatási záradékkal való ellátást követő kihirdetéstől számított 30 nap alatt van helye. A tényleges jogi helyzet ugyanis tudtunkkal az, hogy a törvényhatóság által meghozott szabályrendelet annak meghozatala után a hivatalos lapban haladéktalanul köz-