Miskolci jogászélet, 1929 (5. évfolyam 2, 5, 6, 9, 10. szám)

1929 / 9. szám - A községek háztartásának rendezése

(97) MISKOLCI (3) bekezdéséhez fűzött utasítás (3) bekezdésében, mely szerint „Az elsőfokú kivetés során megállapított olyan jövedelemforrások jövedelme, illetőleg vagyontárgyak értéke, vagy ezeknek alkotórészei, amelyeket felebbezéssel nem támadtak meg, a jogorvoslati eljárás során az odózó javára meg nem változtathatók" ; a 62. §-hoz fűzött utasítás (1) bekezdésében, mely szerint „A meg nem felebbezett fizetési meghagyásban megállapított adó az adó fel szólamlási bizottság által a felülvizsgálat során le nem szálUtható": a 43. §. (3) bekezdéséhez fűzött utasítás (8) bekezdésében, mely szerint „Az a körülmény, hogy az adózó kérte az adóalap újbóli megállapítását, nem leheí akadálya annak, hogy az adóalap akár az .elsőtökön, akár a másodfokon az előző évi adóalapnál nagyobb összegben állapíttassák meg ..." Ugyancsak a K.II.Ö. 39. §-ának (2) bekezdéséhez fűzött utasítás (3) bekezdésében, mely szerint. „Az adófelszóldmlási bizottság a felebbezéssel megtámadott adóalapot nemcsak a felebbezésben foglalt kérelem szempontjából, hanem a maga egészében is vizsgálat alá veheti és ha úgy találja, hogy az adóköteles jövedelem helytelenül állapítatott meg, az adóalapot a felebbezés dacára felemelheti." Említésre érdemes a hivatalos összeállításoknál az is, hogy szembeállítja a jogosságot és méltányosságot. így a J.V.H.Ö. 68. §-ának és 68. §-ának (3) bekezdéséhez, a K. H. Ö. 42. §-ának és 43. §-ának (2) bekezdéséhez fűzött utasításban, ami annak kétségtelen jele, hogy a szabályalkotó „méltányosság" alatt ehelyütt, kifejezetten diszkreeionárius, tehát teljesen az eljáró hatósági szerv subjektiv megítélésére engedett és azon muló közérdekű célkitűzésű tevékenységei ért. Ezt azért említjük fel, mert a „mltányosságnak" különben megvan a maga objektív társadalmi mértéke is, mely mint ilyen bírói kognicióra is al•kükH,.s, t hacsak expr^ssis verbis — mint a jelen esetben — nem értelmezi a szabályalkotó a kifejezést diszkrecionálisán, — úgy erre a köznapi és átlagszerű megítélést engedő objektív értelmére kell annak gondolnunk. A szabályalkotó kimutatható akaratával szemben — csupán ezt az akaratot kutatván — nincs helye annak vitatásának, liogy helyes-e az eljáró szerv subjektiv megítélését venni be tényálladéki elemként. Ez ugyanis nem jogkérdés s a tételes jogász feladatát elvilegesen csak az képezheti, hogy helyesen ismerje fel, értelmezze és magyarázza a szabályalkotó akaratát. Mihelyt tehát nincs kétség atekintetben, hogy a szabályalkotó nem ilyen, jogi értelemben megkötő, hanem az eljáró szervnek subjektiv megítélése érvényesíthetésére szabad lehetőséget engedni kívánó értelemben használ valamely kifejezést, készségesen el kell ismernünk, hogy az ilyen értelmű ténykedés valóban diszkrecionális s mint ilyen bírói felülbirálatra nem alkalmas. A méltányosságot különben, ha az a jogossággal ilyen feltűnő módon szembeállítva nincsen s ezzel különös értelmet és jelentőséget nem nyer, egy megítélés alá foghatjuk pl. az „el nem hárítható" kitétellel is, melyet a hivatalos összeállítások az igazolással kapcsolatosan ilyképen használnak: „A felebbezési határidő elmulasztása miatt az adózó iga.zolássa.1 élhet, ha a felebbazést el nem háritható akadály miatti nem adhatta be a megszabott határidőben." így a H.H.Ö. 23. §-ának (4) bekezdéséhez fűzött utasítás (3) bek., hogy csak egy helyet idézzünk. Ehhez a kitételhez a szabályalkotó mindenütt hozzáfűzi, hogy „El nem hárítható az olyan akadály, amely az adózót, önhibáján kívül gátolja a felebbezés beadásában és az adózó ezt a gátló körülményt, a kellő gondosság dacára sem tudja megelőzni, illetőleg megszüntetni..." s ezt még példázza is. Véleményünk szerint az „el nem hárítható akadály" kitétel önmagában is s a. fogalmi körülírására használt „önhibáján kívül" és „kellő gondosság- daJOGÁSZÉLET 5 eára" kitételek is objektív jogi ismérvekként lettek beállítva s hogy diszkrecionális értelműnek legyenek tekinthetők, azoknak subjektiv jellegét kifejezésre juttató kitétel használatára lenne szükség. A szövegben tehát annak kellene kifejezést adni, hogy ezek az esetenként esetleg csak nagy utánjárással és fáradsággal megállapítható ténybeli elemek a konkrét esetben a pénzügyigazgatóság „megítélése szerint" forogjanak fenn, amint ezt pl. a J.V.H.Ö. 55. §-a is kifejezésre juttatja. Érdemes ehelyütt még a J.V.H.Ö. 55. §-ára és a hozzáfűzöl 1 utasításra, kitérnünk, hol a szabályalkotó a „megítélése szerint" kitételt maga minősíti diszkrecionálisnak a következőkkel: „A m. kir. • adóhivatal szabadon mérlegeli, hogy az adó beszedése mely esetben tekinthető veszéleztetettnek." s mégis a §. (2) bekezdéséhez fűzött utasításban nagyon helyesen kimondja, hogy „A végzésben meg kell jelölni azokat az indokokat, amelyek az adó előzetes kivetését és biztosítását szükségessé tették." A diszkréció ugyanis — fűzhetjük hozzá — nem önkény, hanem a közérdek által vezetett célszerű tevékenység s így szükséges az indokok ismerete, mert a nem közérdekű indító ok által történt — a. jelen esetben — soronkívüli kivetés evidens jogsérelem, mellyel szemben általános hatáskörű közigazgatási bíróság léte mellett jogvédelem igényeltető és nyerhető. E rövid tanulmány az eljárás kérdésének kíván szolgálni, midőn e nagy közigazgatás egyik fontos ágazatában, az önmagában is nagyon kiterjedt pénzügyi közigazgatás terrénumán belül főként az egyes adókkal kapcsolatosan foglalkozik e kérdéssel, igyekezvén annak mai állását nagy vonásokban megrajzoli, i Szontagh Vilmos dr. A községek háztartásának rendezése* Az'állami pénzügyek szanálása után sor került a községekre is. Az 1924. évi miniszteri rendeletekkel történt ü, n. szanálást az 1927: V. t.-c. törvénykeretekbe foglalta, mely rendezés érvénye 1930. évben lejár, így a községek háztartásának kérdése újból előtérbe nyomul: a törvényes rendezés előmunkálatai már folynak is. Nem lesz érdektelen, hogy ezzel a kérdéssel foglalkozva reá ne mutassunk a szóban levő kérdések nagy horderejére, országos és a községek jövőjét megalapozó kihatásaira. Az országnak közel 5000 községében élő lakosság a magyar nép több, mint a fele lélekszámát, reprezentálja. Már maga ez a tény is a kérdést a legelsörendűbb kormányzati kérdések közé emeli. A szanáláls előtti községi háztartást a szinte korlátlan és a községi bevételek szempontjából kizárólagos pótadózás jellemzi. Az infláció korában a 35.000 %-u pótadó sem ritkaság, azonban ez tisztán az akkori valorizáció nélküli gazdasági életből folyik, mely az értékálló fizető eszközre való áttéréssel úgyis rendes mederbe terelődött. Bár az 1886: XXII. t.-c. a községi háztartás vitelének négy évtizedre rakta le az alapjait, a pótadó %-ra nézve nem tartalmaz rendelkezéseket, így volt lehető, hogy minden község maga állapította meg, milyen összegű adót óhajt beszedni és mire fordítani. Az 1924. évi községháztartási rendezés az u. n. szanálás a pótadó kivetési jogot, szoros mederbe szorítja és a kivethető közs. pótadó maximumát az 50%-ban állapítja meg, egyben kivételes és különös esetekben a pénzügy- és belügyminiszternek engedélye alapján az esetenként hozzá felterjesztett költségvetéseknél ennek emelését is lehetővé teszi,