Miskolci jogászélet, 1929 (5. évfolyam 2, 5, 6, 9, 10. szám)

1929 / 5. szám - Fegyelmi jog és diszkréció a jogállamban 2. [r.]

2 MISKOLCI JOGÁSZÉLET (54) Fegyelmi jog és diszkréció a jogállamban. II. A fegyelmi vétségek tényálladékát a javaslat 66. §-a három pontban foglalja össze a következő­képen: „Fegyelmi eljárásnak van helye az ellen a . .. tisztviselő ellen, aki: 1. megsérti, vagy hanyagul teljesíti hivatali kö­telességét; vagy 2. magatartásával állásának vagy a tisztviselői karnak tekintélyét csorbítja, vagy a tiszteletre vagy bizalomra méltatlanná válik; vagy 3. korlátlan cselekvőképességének elvesztése, testi vagy szellemi erőinek fogyatkozása miatt, vagy egyéb okból hivatali állásának betöltésére alkalmat­lanná lesz. A fegyelmi vétségek pontosan történt megálla­pítását illetőleg magát az indokolást idézhetjük: „A törvényjavaslat az eddiginél szabatosabban állapítja meg, hogy milyen esetekben van helye a tisztviselő ellen fegyelmi eljárásnak. Nagy szükség volna erre, mert eddig szabatosság szempontjából joggal estek kifogás alá a törvényhatósági és községi tisztviselőkre vonatkozó két törvény intézkedései. Nagyon nehéz volt például a botrányt okozó erkölcstelen élet fo­galmának megállapítása, amely különben sem merí­tette ki egész körét azoknak az eseteknek, amelyek­ben valamely tisztviselő ellen a közhivatali tekintély nézőpontjából kifogást lehet emelni. Nehéz volt eddig annak a megállapítása ís, hogy mikor lehet a tiszt­viselőt hivatalának teljesítésére képtelennek minősíteni. Most a törvény biztos útmutatást fog adni arra, hogy milyen esetekben lehet szó arról, hogy valamely tiszt­viselő vét az állás tekintélye ellen és felsorolja azo­kat az eseteket ís, amelyekben alkalmatlanná válik állásának betöltésére." Magunk ís ugy állapítjuk meg, hogy a kimerítő felsorolás és annak szabatos fogalmazása, karöltve azzal, hogy az eljárási rendelkezések során a tény­állásnak megállapítása s annak jogi minősítése körül minden más közigazgatási eljárást meghaladó alapos­sággal készíti elő a javaslat az ügyet döntésre s te­szi azt ezzel magasfokuan jogászivá s ezzel bírói kogníció által felismerhetővé, nem tartjuk mivel sem índokolhatónak, hogy mégsem bízza az ügy jogi vo­natkozásaínak végső fokú elintézését kimondottan bíróságra. A javaslat ezt meg ís indokolja, ezzel azonban nem érthetünk egyet s különösen ez az indokolás az, ami aggályokat támaszt bennünk atekíntetben, hogy megnyugvással tekinthessünk elébe az összes fegyelmi ügyek elintézésének. Az indokolás azt fejtegeti, hogy más az állam bünfenyítő hatalma gyakorlásának és más a fegyelmi megtorlásnak a célja s ebből a különbségből a fe­gyelmi megtorlásnak a lehetőségét és megengedettsé­gét vonja le már és csupán súlyos gjamiokok esetén ís (L. a 77. §-hoz fűzött indokolást). Ugyan mire valók akkor a tökéletesség magas fokán álló eljárási sza­bályok, amelyek egyikéről (72. §. 9. bek.) az indoko­lás azt állapítja meg, hogy az „azt célozza, hogy a fegyelmi határozat alapjául teljesen felderített és meg­bízható tényállás szolgáljon." Mi ugy véljük, hogy az indokolás általunk ne­hézményezett megállapítása teljességgel téves és tart­hatatlan, mert hiszen az ilyen értelmű fegyelmi eljá­rás és illetve döntés a személyes erkölcsi javak vé­delmében ís érvényesülésre hívatott jogbiztonságnak végzetes veszedelme volna. A közalkalmazottaknak az ő szolgálati jómínő­sítésük egy olyan erkölcsi tőkéjük, amelynek védel­mére talán elsősorban szolgál az egész fegyelmi sza­bályozás s amelyet csak gyanuokok, ha mindjárt sú­lyos gyanuokok alapján is, nem engedhetünk egy képzelt nagyhatalom, a közszolgálati érdekek zsák­mányául dobni. Gyanuokok alapján meg lehet indítani a fe­gyelmi eljárást, de nem lehet annak alapján marasz­talni. Elvégre is a bizonyítékok — mint ezt a 79. §. 4. bekezdése s az ehhez fűzött indokolás leszögezik és hangsúlyozzák — a fegyelmi eljárás során is sza­badon mérlegelhetők s vagy meggyőződik a fegyelmi bíró (hogy mennyiben használható a „bíró" kitétel elméletileg helyesen, ezt most nem kívánjuk felvetni s magunk ís élünk e megszokott kitétellel) a fegyelmi eljárás alá vont tisztviselő terhére rótt tények fenn­forgásáról s akkor marasztal, vagy nem győződik meg és akkor felment még akkor ís, ha az ellenke­zőről, teljes ártatlanságáról nem ís tudott meggyőző­dést szerezni s gyanúja maradt fenn a vétkességet illetőleg. Az indokolás ugyanis ide céloz. A gyanú dolgát illetőleg egészen helyesen vé­lekedik különben az indokolás a 68. §-sal kapcso­latosan (L. 102. 1.), ahol a gyanuokok eloszlatását, az alól a tisztviselőnek a maga tisztázását épen a tényállásnak a fegyelmi hatóságok előtt történő tisz­tázásával reméli teljes megnyugvással eszközölhető­nek s a fegyelmit elrendelő határozat elleni jogorvos­latot azért nem engedi meg, mert annak a megen­gedése ezt a bizonytalan, ezt a káros és kárhozatos állapotot csak indokolatlanul nyújtja. Mi ugy állapíthatjuk meg, hogy az állam bün­fenyítő és fegyelmi hatalma között, ha tagadhatatla­nul van ís érdemleges különbség, ez a különbség nem állhat és nem is áll az indokolásban kifejtettekben. Ez a különbség semmíesetre sem indokolhatja a fegyelmi ügyek jogi vonatkozásainak a bíróság előli elvonását, sőt inkább, épen az indokolásból kí­vílágló értelmezése a dolgoknak egyenesen szüksé­gessé teszi azt, mert a jogbiztonság már eleve és alap­jaiban van megtámadva, ha a tételes szabály felső • rolja ugyan a tényállásokat, amelyek miatt valaki ellen fegyelmi eljárás indítható s melyek miatt vala­kire fegyelmi büntetés mérhető, és mégis ki van téve az egyes tisztviselő annak, hogy egy itt fel nem so­rolt tényállás miatt, ha t. í. „súlyos gyanuokok forog­nak fenn atekíntetben, hogy az állásától elválasztha­tatlan bizalomra és tiszteletre érdemetlenné válott", vele szemben fegyelmi megtorlás legyen alkalmazható. Ha a javaslat ezt és talán ehhez hasonló tény­álladékí lehetőségeket akar fenntartani, ugy valóban helyesen teszi, ha a fegyelmi ügyek jogi vonatkozá­saínak végső fokú intézését nem engedi kí kézből, mert ezt a jogszabályokhoz szigorúan ragaszkodó bíró bizony nem fogja megtenni, mert esküjéhez hí­ven, hogy a törvény „szerint" szolgáltat igazságot, nem ís teheti meg. Itt még az a kérdés merülhet fel, hogy ha a törvényjavaslat erre gondolt, hát mért nem vette fel kifejezetten ezt a tényálladékot ís, mert ez semmi­képen sem fogható a felsorolt tényálladékok egyike alá sem, azoktól egy igen lényeges pontban, a tény-

Next

/
Thumbnails
Contents