Miskolci jogászélet, 1929 (5. évfolyam 2, 5, 6, 9, 10. szám)

1929 / 5. szám - Fegyelmi jog és diszkréció a jogállamban 2. [r.]

(55) MISKOLCI JOGÁSZÉLET 3 álladéknak csupán „valószínűségében" különbözvén a felvett tényálladékok kétségtelenségével, bizonyítottságával szemben. Talán nem tartotta helyesnek, megengedhetőnek, vagy ugy gondolta, hogy ez tényálladékszerüleg már a felsoroltak valamelyike alá fogható? Az első alternatívát kizártnak tekinthetjük, mert akkor ezzel a lehetőséggel az indokolás során sem érvelt volna. Marad tehát a második alternatíva. A javaslat 2. pontja szerinti tényálladék alá azonban, - mint amiről egyáltalán szó lehet — mely szerint fegyelmi eljárásnak van helye azon tisztviselő ellen, aki „magatartásával" a tiszteletre, bizalomra méltatlanná válik, semmíképen sem fogható. Szükséges ugyanis, hogy a tiszteletre és bizalomra méltatlanná válást az illető „beigazolt" magatartása „beígazoltan" idézze elő s nem lehetnek elegendők az ezt csupán „valószínűsítő" gyanuokok. Ha ugyanis ugy állapítom meg, hogy a bizalomra méltatlanná válást a tisztviselő „magatartása" idézte elő, akkor már tul is vagyok a gyanuokokon, de amíg csak gyanuokaím vannak, még nem állapíthatom meg a fenyítendő tényállást, hogy „magatartásával" vált a tiszteletre és bizalomra méltatlanná. A törvényjavaslat szóban forgó helye ugyanis nem enged diszkréciót, csak aránylag nehéz feladat elé állítja a döntésre hívatott szervet, mert az eljárás során bizonyított tényekből meg kell tudnia konstruálni azt a fogalmi képzetet, mely a társadalom átlagítélete szerint a tiszteletre és bizalomra valakit közalkalmazotti minőségben méltatlanná tesz. Ez azonban még nem diszkréció, ez egyszerűen bírói mérlegelés dolga. A javaslat — az indokolásból is megállapithatólag — jogbiztonságot akart létesíteni a fegyelmi vonatkozásokban. Nagy megelégedéssel állapítja meg ugyanis, hogy „Most a törvény biztos útmutatást fog adni arra, hogy milyen esetekben lehet szó arról, hogy valamely tisztviselő vét az állás tekintélye ellen ...", ugy állapíthatjuk meg azonban, hogy ez nem teljesedett be, mert a fegyelmi vétségek tényálladékának pontos körülírása dacára sem találja alkalmasnak az azok feletti végső fokú őrködésre a bírót, mert az a jogszabályokhoz szigorúan ragaszkodik, a fegyelmi ügyeket pedig a „közkívánalomnak" megfelelőleg kell elbírálni, amiből logikusan az következik, hogy az esetleg a törvényhez való szigorú alkalmazkodástól való eltérést kíván. íme egy jellemző momentum azt illetőleg, hogy a jogállam ideális gondolatvilága még mindig milyen távol áll tőlünk, hogy a diszkréciónak helytelen értelmezése és felfogása mennyire meg tudja fertőzni a közigazgatási stríctum ius vizeit. Mert hiszen kétségtelen, hogy a fegyelmi vétségeknek a javaslat szerinti körülírása képessé teszí a bírót az azok feletti kognícíóra, kétségtelen tehát, hogy itt kimondottan jogkérdéssel állunk szemben s a jogkérdés elvileg és elméletileg mindig csak egyféle értelmű döntést enged meg, nem lehet tehát jogszerű egy közigazgatási kollégiumnak egy olyan határozata, minek meghozatalára a bíró „képtelen" volna. A kettő közül tehát az egyik, — és pedig az, amely nem tartotta magát szorosan a jogszabályokhoz — jogszerűtlen lesz. Ha ugyanis van jogszabályi rendelkezés, mely bírói kognicíó által felismerhető, ugy ahhoz a közigazgatási hatóságnak is a bírót jellemző szigorusággal kell alkalmazkodnia, mert ha nem teszi, azzal jogsérelmet okoz s annak a reparálására a bíró lesz hívatva épen azzal, hogy a jogszabályhoz szigorúan alkalmazkodik. Figyelemre érdemes különben a 79. §. 4. bekezdése, mely az indokolás szavaival élve, a bizonyítékok mérlegelésének szabadsága mellett a közszolgálat érdekeit jelöli meg a fegyelmi határozat célpontjaként. Ez a rendelkezés ugyanis a javaslat szövegezése szerint is csak arra vonatkoztatható, hogy csak a bizonyítékok szabad mérlegelése mellett megállapított kétségtelen tényállás alapulvételével meditálhat a fegyelmi hatóság (bíróság) afelett, hogy büntessen-e és hogyan, tekintettel a közszolgálat érdekeire. A közszolgálat érdekei azonban semmíképen sem hozhatják magukkal, hogy valaki a taxatíve felsorolt tényálladékokat nem kimerítő tényálladék alapján büntettessék fegyelmileg, mint ahogyan erre a 77. §-hoz fűzött indokolás szelleméből következtetni lehetne. Ha a kifejtettekben a Jogállam szempontjából kifogásolt mentalitás indítékait keressük, ezt kétségtelenül a hatalomhoz való természetes és ösztönszerű ragaszkodásban lelhetjük fel. Az embernek mindig kedvesebb egy kis hatalom, mint a részletekben is megkötő jogi szabadság. A végrehajtó hatalom igényeit ugyanis nem mindig elégítheti kí a bíró pártatlansága, gyakran igényli céljaínak megfelelő s a jogszerűséggel nem feltétlenül kongruentáló közigazgatási intézkedést. És épen azért nem akarja átengedni bizonyos ügyek végső fokú eldöntését a bírónak, kí hivatása magaslatán nem honorálhatja a jogszerűséggel versenyre kelő hatalmi szempontokat. A jog a végrehajtó hatalommal szemben megállapíthatólag csak addig védi az egyest, míg ez az állapot az ő érdekeinek is kedvez s ha azzal ellentétbe kerül és nincs módjában azt megsemmisíteni, hát meg fogja kerülni, feltéve, hogy nincsen bíró, kí efelett őrködik s azt meg tudja akadályozni. Mi ezúttal — hogy félre ne értessünk — nem személyi éllel taglaljuk a dolgokat, hanem a tényeket az objektív kutató szenvedélytelenségével szögezzük le, megállapítván különben, hogy a jogállam megvalósításáért folyó tudatos és tudatalatti harcnak egy ujabb és jelentős étappejához értünk, mely fegyelmi jogunkat a közalkalmazottak egy jelentős kategóriájára nézve ujabb biztosítékokkal látta el a közalkalmazottak erkölcsi javaínak védelmére s ezzel a jogállam beteljesülése felé egy jelentős lépést tett, azt azonban még korántsem valósította meg. Kifogasoljuk ugyanis a jogállam szempontjából, hogy ugyanakkor, amikor a javaslat dicséretes igyekezettel azon van, hogy a fegyelmi vétségek tényálladékát a jogászi kognicíó számára szükséges pontossággal körülírja, lerontja ennek a jelentőségét azzal, hogy a fegyelmi ügyek jogi vonatkozásaínak végső fokú elintézését azzal az indokolással vonja el egy tisztán bírói kollégium elől, hogy az szigorúan fog ragaszkodni a jogszabályokhoz s ezzel implicite beösmeri, hogy lehetne ugyan a konkrét esetekben a jogszabályokhoz szigorúan ragaszkodni, de ez esetleg nem szolgálna a közszolgálat érdekeinek. Megállapíthatólag tehát a diszkréciónak, a jogszabály általi anyagi kötetlenségnek ott kíván és gondol helyet adní, ahol annak helye nem lehet, mert hogy mí a közkívánalom és közérdek ezekben a vonatkozásokban, ezt már eldöntötte a törvényhozó azzal, amidőn szigorúan körvonalozta, hogy az és csakis az fenyítendő, aki o/v és csakis o/v cselekményt vagy mulasztást követett el, amely pártat-