Miskolci jogászélet, 1927 (3. évfolyam 1-12. szám)

1927 / 9. szám - A protestáns egyházak iskolafenntartási autonomjogát ért sérelem

(107) MISKOLCI JOGÁSZÉLET 3 elhajlási (détournemént de pouvoir, — Yerdrehtmg des freien Ermessens, Ermessensüberschreitung, Sviamento di potere), állapit meg, mely mint olyan, — anyagi semmiségi okot képezvén — maga után vonja az intézkedés megsemmisítését Közigazgatási bíróságunk hatáskörének megfelelő kiterjesztése mellett tehát erre lehetne igénye és reménye az egyházkerületnek, ha a közigazgatási bíróság a szóban forgó rendeletekben az alább kifejtendők szerint ilyen hatásköri elhajlást állapitana meg. Nézzük ugyanis, hogy milyen célt tűzött ki maga elé az 1.920:XXV. t.-c? — Megállapithatólag nem mást, mint azt, hogy a változott viszonyok megkövetelte módon szabályozza az értelmi pályák succrescentiáját. Ennek a törvénynek az éle tehát nem irányult a jogakadémiák ellen, hiszen akkoriban még állami dotációt is élveztek. Bontó fontosággal bir ezen negatívumnak a megállapításán mert a kifejtetlek szerint kizárja annak az ethikai, sót tovább menöleg, — mint a francia közigazgatási magas jogfejlődés mutatja — annak a jogi lehetőségét is jogállamban, hogy erre a törvényre hivatkozással történjék olyan kormányintézkedés, mely kimutatItatólag a jogakadémiák elsorvadásához vezet. Ezt nem engedi meg, sem a kiindulási alap az 1920. évi XXV. t.-c., sem pedig az 1790—91 :XXVI. t.-c., mely ezzel halálosan találva van. Más megítélés alá esik természetesen az államvizsgabizottságok megszüntetésére vonatkozó rendelkezés, melyn :< az általános kormányhatalommal való egyszerű és kényelmes indokolása nem lehet helytálló azzal a tényleges, jogállapottal szemben, mely szerint annak rendjét cd lig királyi rendelet szabályozta s azzal a követkéz- i rnénnyel szemben, hogy a hatalomnak ilyen értelemben \ való gyakorlása eredményeképen a protestáns egyházak törvényben biztosított iskolafenntartási joga megyén elkerülhetetlenül részben veszendőbe, vagy mondjuk helyesebben a jog gyakorlásának a lehetősége szűnik meg, mert a rendeletek egyúttal közvetve megszüntetik az anyagi erőforrásokat is, amelynek megfelelő pótlásáról viszont a miniszter — esetleg az 1848 :XX. t.-c. megfelelő végrehajtásával — gondoskodni nem szándékozik. Nem arról van ezúttal szó, hogy adja meg a miniszter a jogakadémia fenntart hatásának anyagi eszközeit, — hanem, hogy ne vegye el azokat. — Nem kér az egyházkerület ezúttal semmi anyagi támogatást, de ragaszkodik jogi birtokállományához, az eddigi állapot fenntartásához, mert ez nyújtja neki a törvényben biztositott joga tényleges gyakorlásához való lehetőséget. Ám jelentse ki a miniszter, hogy az eleső anyagiakat pótolni fogja, és az egyházkerület bizonyára nem fog „rcnitálni", mert törvényben lefektetett jogait bizfosiiva látja. Jogethikai lehetetlenséget képez egyébként, hogy valamely jogommal megengedetten ugy élhessek, hogy eredményképen másnak a jogosítványa válik illuzóriussá, — hogy valamely jogszerű hatalmammal ugy éljek, hogy ne legyek tekintettel egyesek, elsőrangú közjogi testületek szerzett jogaira. Jogokat pedig a törvényhozó egymással szemben ki nem játszik, erre rá nem szorul. Ha valamit akar — megteszi, — hiszen azért souverain. Ad jogokat hát egymás mellett, — de nem egymás ellen. Az 1920 :XXV. t.-c.-et a törvényhozó egész határozottan nem azért alkotta meg, hogy arra hivatkozással kibvi'sájtott rendelkezésekkel egy előző törvényben az 179C• -91:XXVI. t.-c-ben megadott jogot, annak eddigi lehető és háborítatlan gyakorlását tegye lehetetlenné. Ugy gondolom, hogy vitán felülállónak vehető, hogij az 1920 :XXV. t.-c-ben kontemplált cél csak az 1790-91. évi XXVI. t.-c-ben sérelme nélkül propagálható. Ha tehát nyilvánvaló, hogy az abban kapott törvényhozási felhatalmazásnak a nehezményezett kontingens szerinti végrehajtása, mint közvetlen eredményt, a jogakadémia kénytelen megszűnését vonja maga után, — ez a rendelkezés alkotmányosan, jog, törvény és igazság szerint fenn nem tartható, mert ezt az eredményt a törvényhozó nem akarta s a miniszter nincs feljogosítva a törvényhozó akarata ellen, hanem csak annak megfelelőleg cselekedni. Ez az alkotmányos kormányzás alapprineipiuma! Az 1790—91 :XXVI. t.-c. és az 1920 :XXV. t.-c. egymást ki nem zárják, nem teszik lehetetlenné együttes, egymás melletti érvényesülésüket. A szóban forgó eset mindenesetre jellemző példája a hatalom azon hajlandóságának már a hatalom természeténél fogva, — melynek nem mindenkor állanak rendelkezésére a céljai megvalósításához szükséges megfelelő legális eszközök — hogy egyes törvényi rendelkezéseket — célirányos, megfelelő törvényi rendelkezések hijján — oly célok elérésére használ fel, mely célok a törvény meghozatalakor a törvényhozó előtt teljesen ismeretlenek voltak, tőle lehető távol állottak, azokra nem is gondolt. A törvény rendelkezéseinek ilyen nem ismert célokra való felhasználása, a hatóságok részéről visszaélés a diszkrécióval, melynek, mint jogi megítélésre alkalmas esetnek, egy jogállamban bíróság elé vihetőnek kell lennie. Az 1921 :XXXIII. t.-c.-ben foglalt trianoni békeszerződés, a kisebbségekre vonatkozó rendelkezéseinek nagyolj biztonsága okából az 54. cikkben jónak látta kifejezetten leszögezni azt a különben magától értetődő következményt-: „hogy semminemű törvény, rendelet vagy hivatalos intézkedés ezekkel a rendelkezésekkel nem lesz ellenmondásban vagy ellentétben és hogy ezekkel szemben semmiféle törvény, rendelet vagy intézkedés nem lesz hatályos." Ez a rendelkezés — mint mondom — magától értetődő és a rendeletek vagy hivatalos intézkedésekre szorítkozó vonatkozásban implicite minden törvénynek tartozékát képezi. Nem szükséges a kérdést bővebben fejtegetnünk, már az eddigiek is élénken demonstrálják ad oculos, hogy a szóban forgó két miniszteri rendelet ellenmondásban van az érvényes 1790—91 :XXVI. t.-c. 5. §-ával.