Miskolci jogászélet, 1927 (3. évfolyam 1-12. szám)

1927 / 3-4. szám - Id. Katona Mór 1845-1927 - A csehszlovák állampolgárság és községi illetőség magyar vonatkozásaikban [2. r.]

(37) MISKOLCI JOGÁSZÉLET 9 nyeseu ki akart cpiteim, hogy ugyanezt kapcsolatos törvényrendclkezesekkel leriomitJani akarná. Lehetnek és vannak is községi törvényünknek homáJyosságai és hiányosságai, amelyek eltérő értelmezést engednek meg, de semmiesetre sem olya*, amely szögesen ellentétes legyen a különben tisztán kivehető alapvonásokkal. Amit a törvény a 10. §-ban, a hallgatólagos illetőségszerzés lehetőségében dirccte kifejezésre juttatott, azt nem akarhatta az e tekintetben indirectnek minősíthető, más helyt található rendelkezésekkel hatálytalanítani. A klasszifikációt illetőleg több szempontra gondolhatott a törvényhozó akkor, amidőn a saját tényü illetőségszerzésnek eseteit a 8. §-ban kodifikálta, de egyre bizonyára nem, hogy ezzel indircete döntse meg a hallgatólagos illetőségszerzésnek a törvény 10. § szerinti elvét. Csak rá fogásnak minősíthető tehát az ide vonatkozó oly értelmű törvénymagyarázat, hogy nem téve különbséget a törvény 10. és 11. §-ai szerinti településsel kapcsolatos illetőségszerzések között, a határozott felvétel aktusát a 10. § szerinti szerzésnél is kelléknek minősítjük. Az idevonatkozó tételes rendelkezésnek a leghelyesebb kibontását — nézetünk szerint — Lechner Ágostnál találhatjuk meg, ki szerint a honpolgárok saját tényével szerezhető illetőségszerzés történhetik: 1. Letelepülés által, (megfelel a törvény 10. §-nak). 2. Felvétel által, (megfelel a törvény 12. §-ának), s végül 3. Letelepülés és felvétel által, (megfelel a törvény 11. §-ának). A csehszlovák közigazgatási bíróság a továbbiakban a maga álláspontja mellett hozza fel az illetőségi magyar törvényhozásnak történeti fejlődését. Teljességgel nem értjük! A közigazgatási bíróság azon megállapítását ugyanis, hogy az 1871:XVIII. t.-c. nem ismerte a hallgatólagos illetőségszerzést, — elfogadjuk, de ez nem szolgálhat semmiképen logikai következtetés alapjául ahhoz, hogy ma sem lehet. A továbbiakban azután, megállapítja, hogy az 1876. évi V. t.-c. 6. § behozta az illetőségszerzésnek egy uj módját. Ami ennek a szerzési módnak újként való jellemzését illeti, ezt megállapíthatólag a felvételnélküliségre kell értenünk s ezzel szemben hivatkozik azután a bíróság mindjárt a törvény (1876 :V. t.-c.) 9. §-ára, amely szerinte praegnánsan kimondotta, hogy községi taggá a kérvényező a felvétel által válik. Igen, — a kérvényező a felvétel által válik, aminthogy a községben illetőséggel bíróhoz férjhez ment s illetőséggel más községben biró nő a házassági aktussal s az, aki ott négy évig lakik és adót fizet, ezen tények által és alapján, válik rendes községi taggá. De nem értjük meg, hogy a törvénynek a kérvényezés általi jogszerzés mikéntjére vonatkozó rendelkezése mennyiben applikálandó a nem kérvényezés utján történő jogszerzési esetekre. Vagy ilyen nincs? — Ilyenre a törvényhozó a törvény (1876 :V t.-c.) 6. §-a dacára sem gondolt? Mert, ha nem zárjuk ki ennek a lehetőségét, —amint hogy ki nem zárhatjuk, — sőt a tények ismeretében ezt a legteljesebb méltányló figyelemben kell részesítenünk, ;— ugy nem tekinthetjük c törvényhelyet a kétségtelen értelmű 6. §-szal szemben a hallgatólagos illetőségszerzéscllen szóló praegnáns bizonyítéknak. Hol van itt a törvénymagyarázat logikája, — amidőn a világos generális intézkedéssel szemben a speciális intézkedésből kiolvasható értelem tekintetik az előbbire vonatkozólag meghatározónak. Hivatkozik végül a közigazgatási bíróság az 1896. évi XXVI. t.-c. 23. §-ának 2. pontjára, mely kimondja, hogy: „A közigazgatási bíróság előtti eljárásnak van helye: olyan határozat ellen, amelyben olyan seemély! nek a községi kötelékbe való felvételéről hozatott döntés, aki a községben letelepszik, aminél ez a törvény kifejezetten idézi az 1886:XXII. t.-c. 10. §-át." Miután ez a törvényszakasz a községi törvény 10. §-ra is hivatkozással határozatról és felvételről tesz említést, ezek a kifejezések a közigazgatási bíróság szerint azt bizonyítják, hogy az ilyen ügyben határoznia kell a községnek s ennek során felvennie az illetőt, illetve kérelmével elutasítania. Ez a szakasz azonban tévesen és helytelenül van ezen megállapítás mellett bizonyítékul felhiva, mert nem a község határozatáról van itt szó, hanem a vármegyei törvényhatósági és közigazgatási bizottságnak, a városi és. székes fővárosi törvényhatósági bizottságnak (tanácsának) határozatairól, amire csak jogorvoslat igénybevétele folytán kerülhet a sor az illetőség vitássjágia folytán s ily esetben ezen felsőbb fórumok az ügyben természetszerűleg minden esetben határoznak a tekintetben, hogy az illetőség mily alapon mutatkozik megálLapithatónak, vagy elutasitandónak. Mondhatnók, hogy ezen hatóságok a fél fel, vagy fel nem vétele ügyében határoznak, mert hiszen ez elfogadott terminológia szerint felvételről van nálunk szó akkor is, há a jogcim a 10. § alapján íormuláztatik is. Nem érzünk sem jogi, sem nyelvtani nehézséget abban, ha felvételről beszélünk a 10. § esetében is, hiszen a szakasz szerinti követelményeknek a fél részérőli teljesítésével, — amely teljesítés különösen az idő folyás tekintetében a fél részéről is hallgatag, — teljesül a köz részéről a felvétel is hallgatagon s vita csak afelett támiatd, teljesittettek-e a fél részéről valóban az illetőségszerző, — a felvételre alapot teremtő jogi tények. De hogy ez a felvétel mennyire nem kipallérozott terminus technikus, mutatja ezt az 1896 :XXVI. t.-c.-nek 23. §, 2. pontja, hol a felhívott törvényszakaszok között szerepel a településről rendelkező 9. § is, mely esetben pedig nem a 10. és 11. § szerinti községi kötelékbe "való felvételről, hanem a település engedélyezéséről van kifejezetten szó, mert a megtagadásnak az ellenértelme, a megadás, — az engedélyezés. Ilyen kialakulatlan terminológia mellett nem lehet és nem szabad a terminus technikusokból érveket kovácsolni. Már ugyan nem tartozik szorosan a dolog érdemére, hogy a csehszlovák közigazgatási bíróság a továbbiakban a község részérőli, a 10. § esetében is szükségesnek vélt nyilatkozatot konstitutív és nem csupán declarativ hatályúnak tekinti, illetve minősiti, de megtesszük a magunk észrevételeit e tekintetben is, mert bírálatunk csupán jogászi és nem politikai kíván lenni s ez a megállapítás is kihívja a jogászi kritikát. Declarativ hatósági aktusról ugyanis akkor beszélünk, ha az a létező jogot csupán kijelenti, megállapítja, — konstitutívról viszont ha az uj jogot alapit, — alkot. Nem szenved kétséget, hogy a minősítés tekintetében az a döntő, hogy a jogi hatást, a jogváltozást helyesen és logikusan magához ezen, a csehszlovák közigazgatási bíróság által szükséges kelléknek előléptetett felvételi aktushoz, vagy azokhoz a tényekhez kapcsolhatom, illetve kell kapcsolnom, melyek alapján az aktus létesül, hogy tehát az aktus során csupán a jogállapot tisztázásáról, vagy uj jogállapot teremtéséről van szó, hogy megállapítom csupán, vagy ezt meghaladókig megteremtem az érdekelt fél jogát, hogy elmúlt tények megállapításáról, törvényes előfeltételek fennforgásának vizsgálatáról, illetőleg ezek jogkövetkezményeinek levonásáról, van-e csupán itt szó, — vagy egy olyan intézkedésről, mely önmaga létesiti a jogviszonyt.