Miskolci jogászélet, 1927 (3. évfolyam 1-12. szám)

1927 / 10-11-12. szám - Leopold Wenger: Der heutige Stand der römischen Rechtswissenschaft ; Erreichtes und Erstrebtes. München, 1927, X+113 lap [Könyvismertetés]

mindenekelőtt erős osztályozásra van szükség. A határozatlan tartamú Íteleteket szerző itt elveti, ellenben helyesli a párhuzamos büntetési tételek rendszerét, Végezetül szerzői érinti a politikai bűntettesek kiadatásának és menedékjogának kérdését, A dolgozatnak kétségtelenül legjelentősebb része az, amelyben szerző a politikai bűncselekmény fogalmának megkonstruálásával foglalkozik, sajnas, ez a rész egy nem teljesen kielégítő, gyakorlatilag is nem mindig beváló fogalmat nyújt, igénytelen felfogásunk szerint. Ezzel szemben a dolgozatnak nagy érdeméül kell betudni, hogy rendkívül élesen és kritikailag is méltatva mutatja be a politikai bűncselekmény fogalma kiépítésénél szóba kerülhető megoldási módozatokat. ITacker Ervin dr. \/ Leopold Wenger: Der heutige Stand der römischen f\ Rechtswissenschaf t; Erreichtes und Erstrebtes (Elftes Heft der Münchener Beitrage zur Papyrusforjsehung und antiken Eechtsgeschichtc). München 1927, X-\-113 lap. A wieni egyetemen megtartott székfoglaló előadást tartalmazza ezen értékes füzet és éppen azért, mert egy előadás utólagos nyomdai megjelentetése, nem csoportosította a szerző mondanivalóit fejezetekbe. A székfoglaló előadások természetével indokolja a szerzői azon eljárását is, hogy sok oly témát csak éppen érint, melyeket máskülönben részeletesebben kellene tárgyalás alá venni. A római jogi irodalomnak legszélesebb alapokon nyugvó ismeretével rajzolja meg az illusztris szerző a római jog kutatásainak eddig elért eredményeit s mutat reá arra., hogy mi még a tenni való az antik jogtudomány feltárásának a terén. A jogtörténeti iskola hatalmas apollogiája e mű. Wenger, mint ezen iskola legkiválóbb képviselője, elégtétellel állapítja meg, hogy már 22 évvel ezelőtt, amidőn a wieni egyetemen a római jogi tanszéket elsőizben foglalta el, „Römisehe und antiké Rechtsgcschichte" cim alali, tartott előadásában (megjelent Graz, 1905) rámutatott annak a szükségszerűségéi-e, hogy a római jog udomány kutatási területe kibővitendő az egész antik vii g jogrendszereivel, hogy igy idővel a romanistika az ó-kor jogtörténetévé alakuljon át, Már akkor mutatott rá Wenger is igen helyesen arra, hogy miként az ő-kori művelődéstörténész, avagy az antik világ politikai életének a kutatója, nern izolálhatja magát egyes népek történetére, hanem figyelmét azon kor valamennyi népének a történetére kell kiterjesztenie, — ugyanígy kell eljárnia a római jogi kutatásnak is. Wenger ezen első állásfoglalása az akkor még uj papyrologiai eredmények hatása alatt következett be és ezen 22 év előtti nézete azóta csak megerősödött, a papyrologiai kutatások, eredményekben gazdag tanulságai következtében, mely kutatások, az antik világ egyes jogrendszereit nem is várt mértékben tárták fel. Szükség van — szerinte — a római jogi kutatásoknak kibővilésére abban az irányban, hpgy az antik világ egyetemes jogtörténete álljon majd előttünk, melyben, illetve amelynek a központjában ott állott Róma a maga jogrendszerével, oly kiválóan fejlett magánjogával, hogy az a „mai államok valamennyiének tanítómesterévé lőn". Lényegileg Mitteisszcl egyetért abban, hogy az antik jogtörténetnek, a jogösszehasonlitás eszközének kell lennie, amelynek segítségével megvilágosíthatok legyenek Róma jogrendszerének egyes intézményei. Helyesen mutat rá Wenger, a történeti iskola ellenségeivel szemben arra, hogy egy egységes antik jogrendszer éppen oly kevéssé 1 élezhetett, mintahogy nem volt egy egységes nyelve az a nl ik világnak. Az antik jogrendszereket jellemzi az az alapvető tulajdonság, hogy azokban dominál a specifikus nemzeti jelleg. A Földközi tenger körül elterülő államok, az antik világ eme nemzeti jogrendszerei egymással nemzetközi megállapodásokat létesítettek, azok között bizonyos közös, joggyakorlat és jogszokás alakult ki, amely aztán hatással volt az egyes nemzeti jogrendszerekre. Az antik jogtörténet nem jelent mást, — Wenger nagyon szellemes kifejtésében, — mint az ó-kor történetének egy részlet stúdiumát. Az antik jogtörténet egy gyűjtőfogalom, mely a jogász nézőpontjából szemügyre vett oly művelődéstörténet, amelyben az állam és annak a jogi berendezkedései állanak a középpontban. A kibővített kutatási terület időbeli és tárgyi körülhatárolása nem a legkönnyebb feladatok közé tartozik. A kutatásnak ki kell terjeszkednie a Földközi tenger és Elő-Ázsiia államaira. Az egyiptomiak, assyr és babyloniaiak, a syr, a kisázsiai, a mykéni, görög és rómaiak világát kell a jogtörténeti kutatások körébe vonni. Az ó-kor eme kulturvilága egyes államainak, egymásra gyakorolt hatását, nem hagyhatja figyelmén kívül a római jogász. Nem lehet figyelmen, kivül hagynunk továbbá azt a körülményt sem, hogy a jogászok számára Justinián törvényhozása, az ő corpus juris civilise, — amint azt a középkorban nevezték, — a „római jogot" jelentette. Justinián törvényhozási alkotása a római jogfejlődésnek eme — kétségtelenül — jelentős mértföldköve, a római jogfejlődésnek egy keresztmetszete csupán, mely törvénykönyv életbeléptetése, minden, oly jogtörténeti nyomot eltüntetett, ami ezen komplikáció előtt és után élő jog volt. „Ezzel a törvénykönyvvel Justiniánus korának jogászai csak ugy operáltak, mint a német jogászok 1899 előtt." Tudjuk azonban azt, hogy Justiniánus óta a római jog sok módosuláson ment át, az eredeti mű, az usus modernus pandectarum-mal távolról sem megegyező. Helyesen mutat rá Wenger arra, hogy a római magánjogi kutatás nagy hibája az, hogy a különböző korok jogát egy egységes jogrendszerként kezelte és elfelejti, hogy az a bizoiiyos jogrendszer lassú átalakulás eredménye és az lépésről lépésre előre haladó változásokon ment keresztül. Nem egyesíteni kell, hanem az egyes korokban megvont keresztmetszetekben kell szemléltetni a római jogot. Nem csupán Justiniánus törvénykönyvében foglalt jog a római jog, mert ez a törvénykönyv nem egyéb, mint Justiniánus korában megvont keresztmetszete, a római jogrendszer fejlődési menetének. A továbbiak során Wenger melegséggel emlékszik meg arról a nagy szakirodalmi tevékenységről, amelyet a német romanisták kifejtettek. A szótárak, a különlféle kútfőknek eredeti kiadásai, a jogtudomány szolgálatába állított archeológia, a kútfőhöz készült névmutatók, a papyruspublikációk és az azokhoz készített szakszótár, - amely a korán elhunyt Preisigkc Frigyes nevéhez fűződik, — mindmegannyi bizonyít éle a a néniéi hangyaszorgalomnak és szakértelemnek. Hosszasan foglalkozik az interpolatiok irodalmává] is. E téren a radikális interpolatios kísérletek a konzervatív kísérletekkel váltakoznak. Az interpoláló tudósoknak a digcst.ákkal szembeni véleménye és álláspontja mindig az illető tudós általános történeti nézetétől függ. Röviden megemlíti azt az irodalmi vitát, amely a klaszszikus jogászjog és a digcstákban foglalt jog közötti külömbözőség miatt folyik. A vezérmunkák és az írók (Prings.beim, Hans Péter, Salvatore Riccobono, Collínét stb.) megemlítése után, a berytosi jogi iskoláról szól, pár szóval jellemzi az ezen tárgyban elhangzott véleményeket és megjegyzi, hogy ez a kérdés még nem érett meg a döntésre. A digesta interpolatiok irodalmában előforduló záradékrendszerről (Klauselsystem) azt