Miskolci jogászélet, 1926 (2. évfolyam 1-12. szám)

1926 / 10. szám

2 MISKOLCI JG3 ÁSZÉLET az abszolút korszak is, s végül szentesitik mindezeket az 0. É. munkálata az u. n. Ideiglenes törvénykezési szabályok. Rövidesen reásummálva a mondottakat, az Ősiségét, urbérlséget és a jogok egyenlőtlenségének az elvét megszüntetni azért kellett, mert azok a korszellemmel összeütközésbe kerültek. S ha a. magyar nemzet a külföldi kultur nemzetek koncertjében továbbra is részt kívánt venni, a jogegyenlőség, az egyéni tulajdon és a szabadmunka rendszerét kellett bázisul elfogadnia összes társadalmi, gazdasági és jogi intézményeinél, mert a kultur nemzetek már ezek alapján rendezkedtek be, ezeken építették fel összes institúcióikat. A jogegyenlőség eszméje és ennek a mai magánjogi életünkben való mikénti megvalósítása képezi a megbeszélésem tárgyát. Ennek a szemüvegén vizsgálom azt, hogy a magánjogi instititióinknál az 1848-iki VIII. t.-c. beiktatott jogegyenlőség eszméje mennyiben nyert elismerést a mai birói joggyakorlatunkban. Vagyis a rendiség menynyiben érezteti a magánjogi élet terén még ma is a hatását, mert hiszen a rendiségnek bárminemű térhódítása ép oly fokú negátiója a jogegyenlőség elvének. Magánjogi életünk terén is ált. szabály a jogegyenlőség, vagyis az, hogy a rendiségnek a magánjogi életünkben hatása már nincs. Ha ez is a szabály, de fájdalom kivételt nem tűrő általános jogtétel és a kivételek oly nagy számúak, amelyek már átlépik a megindokolható kivételeknek a határait is. Bár tagadhatatlan, hogy a jogtudomány semmi más tele stúdiummal az evolutió szempont jából össze nem hasonlítható. Mert amíg az orvostudomány a haladást csak akkor szolgálhatja, ha kísérleteiben tul megy a megengedett orvoslás határain, mert csak azok révén képes tantételeit felállítani. Ezzel szemben a jogtudomány az ugrásszerű haladást, amint egyrészt nem ismeri, másrészt a kísérletezések sikamlós talajára sem léphet. De viszont az élet vitális igényeivel szemben sem zárkózhatik el. Ezen kelfős szemüvegen vizsgálva a rendiségnek az egyén jogállapotára gyakorolt befolyását, már most megállapíthatom, hogy ezek az esetek már nem mind megindokolhatok és ennek alapján azokat a gyakorlati élet ma már részben nem teszi meg, tankönyvírók fantáziájában élnek csak, s ennek nyomán egyes birói határozatokban is a való élet igényeinek a felismerésével, helyesebben negligálásával — csak felütik a fejüket. Mindenek előtt meg kell állapítani azt, hogy a nemesség, mely külső kitüntetésekben és sajátságos jogokban álló elsőbbséget élvező társadalmi osztályt alkot még ma is, ennélfogva — bár az 1848-ban törvénybe iktatott jogegyenlőség elvénél fogva sokat veszített hajdani jelentőségéből, — napjainkban is tételes jogintézmény azon kivételeknél fogva, amelyek mint az általános szabály alóli exemtiók jelentkeznek. Lássuk egyenként ezeket a kivételeket : A. a nemesi előnév és címer használata. A nemességnek ez az a prerogativája, amin talán a legkevésbé ütődünk meg. b. hasonló a felfogás arról is, hogy a nemesség a szentkorona tagja, amennyiben a múltban minden nemesítés csak a királytól eredhetett, c. a nemességnek örökbefogadás .utján való átruházásához a király engedélye kívántatott meg. Mert egyébként csak a kiskorúak örökbefogadása van a gyámhatóság jóváhagyásához kötve, d. a múltban a nemes ember már nemességénél fogva aktív és passzív választói jogosultsággal bírt. Az örökös főrendiség bizonyos adócenzus mellett pedig a főnemesi családokat illette meg. Ezek a kivételek jobbára közjogi természetűek, miokból bennünket közelebbről nem érdekelnek. Már ha nem is tisztán, de jobbára magánjogi természetű kivételes joga volt a múltban a nemességnek hitbizömányok felállításának a jogosultsága. e. Csak a nemes ember tekintetik a házasság alatt szerzett ingó vagyon fószerzöjének ? Hogy megérthessük a feltett kérdést és véleményt mondhassunk abban a kérdésben is, hogy indokolt-e a rendiségnek valamelyes befolyást tulajdonítani e kérdésben, lássuk elsőbben is azt, hogy minő indokokból zárta ki már a H. K. a nemesrendü feleségét a szerzeményi közösségből és mely okokból hozatott be az intézmény a mi jogi életünkbe? Ami az első kérdési illeti, erre nézve TI. K. I. r. 18 címe adja meg a feleletet a következőkben: „Ha pedig kérdés támad, hogy miért nem illetik a nőágat a szolgálatok fejében adományul nyert fekvő jószágok és birtokjogok?, feleld, hogy azért mivel e Magyarország az alája vetett részekkel együtt, ellenségektől környezve, és ezeknek a torkában fekszik, melyet feleink mindig csak karddal és fegyverrel szoktak oltalmazni és védeni, jószágaikat és birtokjogaikat is (mint. közönségesein) katonai szolgálattal s vérük ontásaval szerezték, amint, hogy most is így szokás azokat szerezni. Már pedig az asszonvok és hajadonok nem szoktak fegyverrel katonáskodni és az ellenséggel küzdeni, s ezt nem is lehelik; s ez okon nem illetik azok a jószágok a leányágat." Bár a fenti idézet a H. K.-ban való elhelyezésénél fogva, de meg betűszerinti rendelkezése szerint is az örökösödés szempontjából látszik'csupán a kérdést eldönteni, de nem szenved kétséget, hogy a joggyakorlat mindig ugy értelmezte az id. rendelkezést, mint a dualisztikus közszerzeményi jognak a nemesi közszerzeményi jogra vonatkozó alapvető rendelkezését. A másik oka a közszerzeményi jogunk e duálizmu sának abban a bebizonyított körülményben rejlik, hogy közszerzeményi jogintézményét hazánkba voltaképen bemenekült német telepesek hozták be, s akiket -— amint tudjuk is — királyaink az ország különböző vidékein telepitettek le, s a kiváltságoknak a hosszú sorozatával láttak el. E német telepesek magokkal hozott jogszabályaikat szabályrendeleteikben tovább fejlesztették. S minthogy a német telepesek jobbára városokban laktak, e jogszabályok mint, u. n. városi jogok váltak ismeretesekké. E most már városi jogoknak a közszerzeményi szabályait a szokás a jobbágyosztályuakra is kiterjesztette, majd az 1840. VIII. t.-c.-ben törvényerőre emelte. A mai jogban, a fentartásnak törvényes alapját az 0. É. I. r. 13. §-ának a következő rendelkezése képezi: „A házasság alatti közszerzemóuvfü nézve a korábbi magyar törvények határozati változást nem szenvednek." Ennek a rendelkezésnek azonban megállható alapja nincs, s mondhatnám, e kellően meg nem gondolt rendelkezés csak azzal az óriási nehézséggel és anyaggal mdokolható meg, amelyet ez illusztris testületnek aránylag is igen rövid idő alatt kellett megoldania. Ha a fentiek szerint meg is volt magyarázható az 1848 előtti jogunkban a közszerzeményi jognak a dualismusa, ma már annak elfogadható alapja nincs. Plastikusan ad e felfogásnak egyik legkiválóbb elhunyt tudósunk: Jancsó a következő megkapó idézetében kifejezést: „Az 0. É. az I. T. Sz. 13. §-ában a visszásságok egyik legsajátszerübbikét állapította meg. Az 1848. évi törvények és az I. T. S. által fentartott Ősiségi Nyiltparancs ugyanis az Ősiségét és a rendi különbséget, vagy legalább legjellemzőbb sajátságait — megszüntették, s dacára ennek, az 0. É. az eltörölt Ősiség alapján fejlett közszerze-