Miskolci jogászélet, 1925 (1. évfolyam 1-12. szám)

1925 / 6. szám - A csehszlovák köztársaság alkotmánya [1. r.]

(95) MISKOLCI JOGÁSZÉLET 3 nak az utolsó felvonás felé. Stanek a bécsi parlamentben október 2-án kijelenti, hogy csak a párisi nemzeti tanács illetékes a béketanácskozásokon a cseh nemzet képviseletére és a cseh képviselők elhagyják az osztrák parlamentet. Az osztrák-magyar monarchia külügy minisztere, Bttríán már hiába kísérli meg október hó 4-én a különbékét a wíísoní elvek teljes és fenntartásnélküli elfogadása alapján. — Wiíson október í6-íkí válasza a csehszlovák nemzeti tanácsot de facto hadviselő kormánynak tüntetve fel, nem elégszik meg a tízennégy pont szerinti autonóm fejlődés biztosításával, hanem behódol teljesen a párisi nemzeti tanács kívánságaínak és a délszlávok követeléseit is jogosnak ismeri el. E kritikus időkre esik a párísíak leghathatósabb tevékenysége az ígéretek beváltása iránt. Október hó í4-én megalakul Masaryk, Benes és Stefáník részvételével a párisi cseh-szlovák kormány is, amely Károly király október hó í7-íkí, Ausztria föderalízácíóját bejelentő manifesztumával szemben és a német békeajánlat pillanatában október hó ÍS-án a cseh-szlovák nemzet függetlenségét proklamálja. E függetlenségi nyilatkozat „Comeníus nemzetének" a tiltakozása, a Habsburgok bűneinek a felsorolásával, bármily föderalízácíó vagy autonómia ellen, a Habsburgok uralma ellen. Követeli Csehország jogát arra, hogy tót testvéreível egyesülhessen a Tótföldről, mely valamikor nemzeti államuk egy részét képezte, később a cseh nemzet testétől elválasztatott és 50 év előtt a magyarok országába lett bekebelezve. Azoknak a magyaroknak az országába, akik hihetetlen erőszakoskodásaikkal és az uralmuk alatt levő népek lelketlen elnyomásával, minden morális és emberi jogukat elvesztették arra, hogy önmagukon kívül mást ís kormányozhassanak. E függetlenségi nyilatkozat azonban a kisebbségek jogaira vonatkozólag ís a legszebb ígéreteket teszi. A kisebbségek jogait arányos képviselet védje, a nemzetiségi kisebbségek egyenlő jogokat élvezzenek. Egyidejűleg megindul a tót szeparatísztíkus mozgalom ís, melynek első dokumentuma Juríga tót nemzetiségi képviselő nyilatkozata a magyar képviselőházban, október hó í7-én. Andrássy október hó 27-íkí jegyzéke, mely Wíl~ son ujabban módosított feltételeit ís elfogadja a tárgyalások alapjául, adja meg az eseményeknek az utolsó lökést. A monarchia romokban hever. Soukup, Svehía, Stribrny, Rasín és Srobár aláírásával jelenik meg másnap a národni vybor manifesztuma: „Cseh-szlovák nép! Ősrégi álmod valóra vált. A cseh-szlovák állam a mai napon a világ önálló, szabad kulturálíamaínak a sorába lép. A národni vybor az egész cseh-szlovák nép bizalmának a letéteményeseként, mint egyedül jogos és felelős faktor, a kezébe vette államod kormányzását." A národni vybor még ugyanaznap törvényt ís bocsát ki, amelyben az átmenet biztosítására, az állami szuverénítás végrehajtójának jelentve ki magát az államforma meghatározására a nemzetgyűlést és a párisi nemzeti tanácsot jelöli ki jogosultnak és a legsürgősebb ügyekben intézkedik. Október hó 30-án megalakul a Felvidéken ís, Turócszentmártonban a tót nemzeti tanács, mely kijelenti, hogy a tót nemzet sorsa felett sem a magyar kormány, sem a parlamenti tót nemzetiségi képviselet, sem az autonóm szervek, sem a magyarság mellett tüntető népgyűlések, hanem egyedül és kizárólag csak ő van hívatva dönteni és mint ilyen megállapítja, hogy a tót nép része az egységes cseh-szlovák nemzetnek. A tót nép tehát szintén megnyilatkozott, mint ahogy azt a békeszerződések megállapítják. A csehszlovák állam megalakult. A békeszerződések már csak a kifizetett váltók formális megsemmisítését jelentik. Egy év múlva a kamatok megfizetésére ís sor kerül. Az 19Í9 szeptember hó ÍO-én St. Germaínben, az entente és Cseh-szíovákía között megkötött egyezség szerint az entente — szintén a népek önrendelkezési jogán —, mivel az eperjesi gyülekezet a csehekhez, az ungvári a magyarokhoz és a husztí az ukránokhoz való csatlakozás mellett döntött, a Ruthénföídet ís a cseh-szlovák köztársaságnak ítéli oda, azon kikötéssel, hogy autonómiával és önálló iartománygyűléssel fog bírni. Az államaíakuíás epilógusa a békeszerződések asztalánál játszódik le. A győztes diktál és szentesíti a leutopisztíkusabb álmokat ís. Hiába hivatkoznak az osztrák delegátusok a népek önrendelkezési jogára, az entente szembe állítja velük a történeti jogot és a gazdasági szükségszerűséget. És hiába hivatkozik Magyarország az ezeréves történeti jogra és a gazdasági lehetetlenülésre, az entente a minden megbízatás nélküli összejövetelek határozatait mutatja fel, mint a népek önrendelkezési jogának megnyilvánulásait. Ekkorra már megdől az ujabb wílsoní elvek igazsága ís. A hódítók a béke alapját képező önrendelkezés próbáját, a népszavazást ís elejtik. „Mi kértük ezt az ítéletet, teljes bizalommal, mi, az „elnyomók", ők meg a „felszabadítók" félnek tőle", írja Apponyí Neuiííyben, 1920. február hó 27-én, a békekonferencia elnökének.4) És végül bekövetkezik a határok megállapításánál az, amit a február í2-íkí magyar kísérőjegyzék még hihetetlen és rettenetes lehetőségként említ fel, hogy — „Magyarország területi felforgatása anélkül menne végbe, hogy az érdekelt lakosság akaratát a legkevésbbé ís számba vennék, átteszík ezeket egyik országból a másikba, mint akaratnélkülí marhacsordát egyik istállóból a másikba." A csehszlovák állam alkotmányának általános hístoríkumához tartozik az ís, hogy a Ruthénföldre vonatkozó st. germaíní egyesség legfontosabb határozatai még ma ís csak az ígéret stádiumában vannak. A píttsburgi egyezmény pedig csak arra volt jó, hogy a tótok elámítására szolgáljon, mert ma már túlhaladott álláspont. A „honalapítók", akik már az egyezmény megkötésének a pillanatában tisztában lehettek afelől, hogy céljaiknak mennyiben és meddig fog a publikált kötelezettség megfelelni, de tisztában lehettek afelől ís, hogy mennyire illetékes faktorokkal jutottak a tót nép jövője felöl megállapodásokra, — minden íeíkíísmcretfurdaíás nélkül mellőzték el a körülmények szerencsés alakulásának a kihasználásával, mint sok más nagyszerű ígéretüket, a píttsburgi egyezményt ís. Srobár már í 920-ban, a „Slovenska Liga" közvetítésével elküldött jegyzékben magyarázgatja az amerikai szlovákoknak, hogy az egyezmény legfontosabb kikötéseit miért nem tarthatják be éppen a szlovák nép érdekében és így miért nem kapnak a szlovákok autonómiát és külön nemzetgyűlést. Ezek szerint a körülbelül 3 millió lakossal bíró Szlovenszkóban az í,600.000 lelket számláló szlovákság a félmilliónyi magyar, félmilliónyi orosz, negyedmilliónyi zsidó és í 55.000 német lakossággal szemben még akkor ís csak igen nehezen tudna magának egy önálló és külön nemzetgyűlésben többséget biztosítani, ha a szlovákok mind „hü szlovákok" lennének. Tekintettel azonban a magyarok nagyon erős értelmi osztályára és a „magyaron ok"-ra, a helyzet még rosszabb ís lehetne. „Képzeljenek el egy szlovák nemzetgyűlést, — írja — ahonnan egyetlen szlovák képviselőnek sem szabad volna sohasem hiányoznia. És képzeljenek el egy Í40 tagu ellenzéket. Nem szlovák, hanem idegen nyelvű ellenzéket. Ez a nemzetgyűlés ilyen körülmények kö4) J36. (adni.) sz. jegyzék.