Miskolci jogászélet, 1925 (1. évfolyam 1-12. szám)

1925 / 5. szám - A Miskolci Ügyvédi Kamara évi jelentése az 1924. évről

18 MISKOLCI JOGÁSZÉLET (86) terén — anyagi s alaki vonatkozásban egyaránt — figyelemre méltó alkotás alig történt. Pedig mennyi sürgős kérdés vár mindenütt rendezésre! Az Í924. évi magánjogi vonatkozású törvények közül megemlitendőknek tartjuk: A társas-ház tulajdonról rendelkező XII. — és a fogadósok felelősségét szabályozó XIII. t. c-t. Az első a háború utáni lakásínségen, illetve a lakóházak építésén kíván könnyíteni azzal, hogy az egyes lakások, vagy lakrészek elkülöníthető és telekkönyvileg ís külön feltüntethető tulajdonjogának intézményét statuálja. Ugyédí szempontból azt az újítást köszöntjük benne, hogy a társasház tulajdonra vonatkozó megegyezés érvényességéhez „közokirat, vagy bejegyzett ügyvéd által ellenjegyzett magánokirat" szükséges. Első reménysugár az ügyvédség régi kívánságainak megvalósulásához, hogy t. í. az ügyvéd hitelesítése közhíteíességünek tekintessék. A fogadósok felelősségét tárgyazó í 9241 XIII. t. c. tulajdonképpen nagyobbára a régi római jogi el veken nyugvó bírói gyakorlatnak törvénybe iktatását jelenti. Egyedüli újításnak: a felelősségnek a napi szobaár százszorosáig való korlátozása tekinthető. Bár a törvány meghozásában üdvözöljük azt a törekvést, hogy jogszabályaink kodífíkáltassanak, mégis alkalmi törvényhozásnak kell minősítenünk, hogy a fogadósok nagygyűlésének panaszait rögtön törvénnyel kívánták orvosolni, — holott magánjogunk más száz és száz sürgősebb, gyakorlatiasabb és nagyobb horderejű kérdései tekintetében évek óta hasztalanul ostromolják törvényi rendezésre az igazságügyi kormányzatot. Hogy csak néhány ilyen sürgős megoldásra váró kérdésre mutassunk rá, felemlíthetjük: A valorizálást! Magán és közgazdasági életünket s ennek folyományaként még ma ís: a pénzérték. stabilizálódás s — a sanálás dacára — államháztartásunkat, bíráskodásunkat uralja, a valorizálás kérdése. Ezen a téren történnek még ma ís, de különösen történtek még az elmúlt év folyamán szemünk láttára a legnagyobb igazságtalanságok és méltánytalanságok. Vagyonok, exístencíák pusztultak el — és születtek a semmiből, csak azért, mert a korona korona eszméjétől nem, vagy csak nagy nehezen tudtak és akartak szabadulni. Törvényhozás és bíráskodás egymásra tolták a feladat megoldását. A törvényhozás azzal érvelt, hogy a kérdés általánosságban nem rendezhető, hanem csak esetenkínt, a konkrét körülmények mérlegelésével. A bíráskodás azzal válaszolt: hogy ő nem veheti át a jogalkotás szerepét; a pénz értékmérő jellegének meghatározása törvényen alapszik, azt csak az ujabb törvény változtathatja meg. A törvényhozás erre megindult; tett egy-két félénk tapogatózó lépést. Megalkották az Í923: XXXIII. törvénycikket: „A pénztartozás késedelmes teljesítése esetében hitelezőt megillető kártérítésről," — amivel csak növelték a a zavart a valorizálás tekintetében. És megszületett „A korona értékcsökkenésének meggátlására" az í 924: X. t. c, a takarékkorona megvalósítása. Előbbi törvény a kosztpénz uzsorát legalizálta s szabadította rá a közgazdasági életre. Utóbbi pedig a korona értékáílandósítója helyett a korona ingadozásnak seízmográfszerüen érzékeny, de hamis je zőkészüléke lett: okozója sok közgazdasági épület összeomlásának, amelyet ennek a készüléknek jelzésére szilárdnak hitt, de utóbb rengőnek bizonyult talajra építettek. A bírói lelkiismeret a sok és szörnyű igazságtalanságok láttára megmozdult: törvény nélkül ís valorizálni kezdtek. De milyen bátortalanul és — irányítás nélkül — milyen bizonytalanul! A legtöbb esetben: nem merték és még ma sem merik bíróságaink ítéleteikben elismerni, hogy az í 692. évi törvényben statuált korona mint értékmérő egység nem azonos a mai koronával s hogy ennek folytán ezzel a koronával ma már nem lehet értékeket mérni, hanem: a korona == korona elvét megtartva, a pénzérték esését „kárának tekintik s a külünbözetet, vagy annak egy részét mnt kártérítést ítélik meg. Ebből az alapfelfogásból kiindulva azután a különböző bíróságok, ugyanazon bíróságoknak különböző tanácsai, sőt nem egyszer : maga ugyanaz a tanács ís a legkülönbözőbb elvi döntéseket hoz. Hol: teljes kártéríést, hol részbeni kártérítést ítélnek meg; hol a kötelezettség létrejötte, hol a kártérítési kérelem előterjesztése hol a szakértői vélemény megnyilvánulása, hol a bírói ítélet meghozatala szabják meg az értékkülönbözet mint kártérítés kiszámításának időpontját Van tanács és van eset, amikor az értékkíegyentítődésf vagy a jogtalan gazdagodás jogelvei alapján ÍOO'Vo-íg valorizálnak. Ahol a legégetőbb lett volna a segítség: a balesetet szenvedettet vagy hozzátartozóit megillető „vérdíj"t a baleseti járadék valorizálásánál, ott a Kír. Curía 86 sz. sz. polgári döntvénye a teljes negatíó álláspontjára helyezkedett (Most kísérlik meg ujabb döntvény provokálását.) Az örökösödési jog terén volt a megmozdulás a legnehezebb. Az alsóbb bíróságok ugyan megkísérelték a kötelesrész természetben való megítélésével az igazságtalanságok elkerülését, ds a Kír. Curía I. sz. tanácsa következetesen megmaradt annál, hogy: sem erre, sem a valorizált érték megítélésére törvény, vagy bírói gyakorlat nincs; a kötelesrész csak pénzben és csak a háramláskor fennforgott értékek szerint ítélendő meg. Hasonló volt a felfogás az értékesített ági vagyon tekintetében. Csak az elmúlt év végén és a folyó év elején tört meg a jég és tért át a Curíának ez a tanácsa ís a valorizálásra, amelyet a méltányosság szerint mérsékel. Elképzelhető, hogy ezek az állapotok, ez a különféle bíráskodás mennyire megrendíti az embereknek az igazságszolgáltatás igazságosságába vetett hitét; és milyen jogbizonytalanságot szül az egész vonalon. Belátjuk, hogy ezeknek a kérdéseknek tökéletes rendezése .nehéz, sőt csaknem lehetetlen feladat. De egyes elvi íránytszabó törvényeknek a meghozatala, — amelyeket már régóta és állandóan ígérgetnek a közvéleménynek, — mégis csak sokat javítana e visszás állapotokon. Az ügyvédi kamarák reformja : A kamarák 50 éves jubileuma lett volna a legjobb alkalom, hogy az ügyvédség a szintén régen ígért ajándékot megkapja. Szükséges volna a Kamara autonomíájaínak szélesebb kiépítése, hogy a mai szűkre szabott határát, — mely úgyszólván csak a fegyelmi bíráskodásban merül ki — kíszélesbítsék. Szükség volna egy központi orgánumra, ahol a kamarák elnökei, titkárai évenkínt legalább egyszer az igazságszolgáltatást és speciálisan az ügyvédi kart érdeklő kérdéseket megvitathassák. A Kamarák vezetőségét be kellene vonni a díjazással járó tömeggondnokí, vagyonfelügyelői gondnoksági kínevezések elintézésébe; — ha a díjtalanul végzendő szegényjogos védelmek és pártfogó-ügyvédi kirendelések jogát és kötelességét reá hárítják a Kamarákra, akkor a díjazott állásokra való kirendelés jogát sem kellene megvonni tőle. Az egyetemes ügyvédi kar közvéleménye garancia lenne arra, hogy azok a kirendelések a méltányosság és az igazság szellemében történjenek. Fel kellene állítani a kamarai bíráskodást, hívatva lenne az ügyvéd és fele között a költségek mennyisége tekintetében keletkezett viták felett elsöfokulag dönteni Ezen jog egyébként magából az ügyv. rdttrból folyik a 19. és 54. §§-ok egybevetett helyes okszerű értelmezése szerint. Revízió alá kellene venni