Miskolci jogászélet, 1925 (1. évfolyam 1-12. szám)

1925 / 3. szám - Az orvosi beavatkozás joga [1. r.]

12 MISKOLCI JOGÁSZÉLET (48) beavatkozásnál is büntetlenül hagyja az orvost. Nyílt kérdés marad az említitett mindkét elméletnél, hogy az olyan országban, ahol az orvoslás szabad foglalkozás, mint lehet ez elméletek alapján valakinek jogossá tenni a beavatkozást, másnál pedig büntetéssel sújtani. Találkozunk olyan nézettel is, mely megbízás nélküli ügyvitelnek tekinti az orvos beavatkozását. A negotíorum gestio fogalmával, mint jogellenességet kizáró okkal construáíják meg azt a jogalapot, mely hívatva van mentesíteni az orvost. E felfogás megteremtői (Zitteímann, Físcher, Rosenberg) kifejtik, hogy az ember gyakran kerülhet olyan helyzetbe, midőn a fenforgó körülmények között érdekeit közvetlenül érintő ügyeinek ellátásáról nem gondoskodhat, így van ez a gyógyítást igénylő betegnél is. Számtalan eset lehet, mikor a segítség sürgős (esetleg öntudatlan állapotban lévőről van szó), az orvost nem a beteg vagy hozzátartozója hívatja és a gyógyításra nézve sem történik megállapodás. Ilyenkor az orvos, mint negotíorum gestor a beteg feltételezhető akaratának megfelelően jár el. Ez az akarat pedig a gyógyulásra irányul. Ha ebből a célból történik a beavatkozás — teljesen jogosan járt el az orvos és csak akkor lép a jogtalanság terére, ha tiltakozás dacára, vagy nem a beteg egészségének az érdekében avatkozott be. — Físcher a „Rechiswtdrigkeit" című munkájában nemcsak helyesnek, hanem nélkülözhetetlennek mondja ezt a felhatalmazás nélküli ügyvitel constructíoját, mert különben a mindennapi életben gyakran előforduló esetekben nem találnánk meg a jogcímet az orvos működésére. Sokszor megtörténik — írja Físcher az idézett munkában — hogy a rendőrség vagy bárki harmadik hívására jön az orvos az uccán vagy valami nyilvános helyen szerencsétlenül járt egyénhez. Legcélszerűbb az ilyen és hasonló esetben a negotíorum gestio jogintézményéhez fordulni, mely feljogosítja az orvost, hogy a beteg ügyébe jogosultság nélkül, de emberbaráti kötelességérzettől sarkalva beavatkozzék és ezt az idegen ügyet — a beteg egészségét — a legjobb tudása szerint jobbra fordítani törekedjék. Ez az elmélet kétségtelen, hogy bizonyos esetekben helytálló magyarázatát adja a beavatkozásnak, de nem oldja meg a kérdést egész terjedelmében. Mi jogon végez testcsonkító műtétet az orvos — e nézet szerint — ha a páciens tudatosan beleegyezett ? Valószínűleg azt mondanák, hogy a beleegyezés jogosította fel. De akkor minek a negotíorum gestio ? Még ha el is akarnók fogadni a megbízás nélküli ügyvivőre vonatkozó szabályokat az orvosi működés magyarázatául, nem lehetünk biztosak benne, hogy azok tényleg jogellenességet kízáróak-e ? Tekintélyes azon krímínalisták száma, kik tényálladékszerüség hiánya címén következtetnek az orvos büntetlenségére. így Stoos, Belíng, Tírsch, Kítzínger, kik azt állítják, hogy a beavatkozás semmiféle bűncselekménynek, így a testísértésnek a tényálladékával sem egyeztethető össze. Az orvos ugyanis gyógyítási célból cselekszik, másnak a testét nem bántalmazza, egészségét nem sérti. A szándéka épp ellenkezőleg a test épségének a megóvására, illetve gyógyítására irányul. Nem érheti büntetés az orvost beavatkozásáért — írja Stoos bécsi jogtanár a „Chirurgischen Operaítonen" cimü munkájában — mert az állam számtalanszor elrendeli, megengedi vagy türí az egyén testi épségének a megrongálását az esetben, ha ez javak védelmének a szolgálatában áll. A katona jogosan öli vagy sebesíti meg a háborúban az ellenséget, mert az állam érdeke e£t megköveteli; a jogtalanul megtámadott önvédelemből megsebesítheti támadóját, ha védelme ezt megkívánja; az állam türí azt, hogy kényszerhelyzetben égyík ember a másikat megtámadhassa, ha életét csak így tudná menteni — épen így az orvos ís jogszerűen jár el, mikor egy államilag elsőrangú helyen védett jószág, az ember egészségének érdekében működését kifejti. További fejtegetésében azután ez az elmélet éles különbséget tesz az állam büntetőjoga által megengedett megje'enésí formájában büntetendőnek látszó cselekmények és az orvos beavatkozása között, melyet megjelenési alakjában sem tart annak. Míg ugyanis a többi, úgynevezett kizárt jogtalanság esetében az ember egészségében vagy testi integritásában való bántalom történik egy másik jószágot megvédelmezendő, addig az orvos beavatkozásánál azonosság áll fenn a bántalmazott és védelmezett személy között. Hiányzik tehát a tényálladéknak a személyben és szándékban rejlő lényeges eleme, minek következtében a beavatkozás nem valósít meg büntetéssel fenyegetett cselekményt. Hibájául róható fel ennek a felfogásnak, hogy csak a testisértés fogalma aíől mentesíti az orvost, bár annak eljárása esetleg más tényálladékban ís kimerülhet (például a beleegyezés nélkül végrehajtott műtét a személyes szabadság jogát ís sértheti). Főkép azonban a kiindulási pontjában támadható meg ez a nézet, mely az orvos cselekvését annak céljából ítéli meg, jóllehet a cselekmény elkövetésénél a kitűzött cél a büntetőjogász előtt érthető, talán ethíkaílag értékelhető ís, de mindazáltal jogilag nem mentesítő. Más uton keresik a megoldást azok a szakemberek, kik a beteg valódi vagy vélelmezett beleegyezésére, a volentí non fit ínjuría elvére építik a beavatkozás jogalapját. Hálschner, Bahr, Stephen, előbb Heímberger ís ugy vélekedtek, hogy az orvos eljárásának jogos alapját a beteg vagy illetékes hozzátartozójának beleegyezése adja. Az első elgondolásra talán a kérdésnek ez a megoldása látszik a legegyszerűbbnek. Az orvos a beleegyezéssel mintegy elhárítja magáról a felelősséget — a beteg pedig egészségének vagy életének mentése céljából megadja a felhatalmazást az orvosnak, kinek így csak a pontos és lelkiismeretes kezelés a feladata. Valójában azonban nem ily egyszerű a dolog és a beleegyezést nem tekinthetjük bátran a keresett jogalapnak. Vegyük figyelembe, hogy ha a beteg bele ís egyezik a beavatkozásba, ez nem bír különösebb jelentőséggel, mert a legtöbbször nem ís tudja, hogy tulajdonképen mibe ís egyezett bele. Inkább a cél az, amihez a hozzájárulását adja, de a kezelési eljárás a beavatkozás súlya és esetleges következménye ismeretlen előtte. Mit tegyen az orvos, ha a beteget épen a gyógyulás érdekében nem tájékoztathatja netán súlyos helyzetéről, vagy olyan állapotban van a beteg, hogy a szükségesnek vélt beavatkozásról nem ís lehet vele tárgyalni (pl. eszméletlenül fekszik). Az elmélet a hozzátartozókhoz utal. Ki kell kérni az illetékes hozzátartozó beleegyezését. Ugyancsak ez az eljárás követendő a beszámííhatatlanság más eseteiben ís (gyermekről, őrültről lehet szó). Ha eífogadnók ís ezt a beleegyezési elméletet, a helyes jogalapnak a nyugtalanító kérdések egész sora várna ránk. Amint nem tud a beteg kellő nyugodtsággal és átértéssel dönteni sorsa felett egy súlyos műtét előtt, ugy az elfogult és laikus hozzátartozó sem tudja igazán, hogy helyesen jár-e el, amikor a beleegyezést megadta. Nem szabad itt megfeledkeznünk arról, hogy a hozzátartozót, vagy törvényes képviselőt a beleegyezés megadásánál, vagy megtagadásánál hátsó gondolatok ís vezethetik. Semmíképen sem üdvös tehát véleményétől tenni függővé az orvos működését. De