Miskolci jogászélet, 1925 (1. évfolyam 1-12. szám)

1925 / 11. szám - Az ipari közigazgatási jog különös tekintettel a háziiparra

Az ipari közigazgatási jog különös tekintettel a házüparra A? ipari közigazgatás gazdasági tárgyú ügyek elbírálása lévén, természetszerűleg szakszerűséget és gyorsaságot tételez fel. Elengedhetetlen tehát, hogy a vonatkozó jogszabályokat nemcsak az azt alkalmazó iparhatóságok, hanem az érdekelt iparosok és kereskedők jogi képviselői is teljesen ismerjék. E szakismeret megszerzése azonban kétségtelenül nehézségekbe ütközik, mert alig áll rendelkezésre az egész anyagot kimerítően felölelő rendszeres munka. E cikk keretében nem lehet célom az egész joganyag ismertetése és bírálata. E helyük csak az érvényben levő törvények főbb rendelkezéseit és rendszerét ismertetem s teszem bírálat tárgyává. Az ipari közigazgatási jog főforrása az í 884: XVII. t.-c.-be foglalt Ipartörvény s az azt részben módosító Í922:XII. t.-c, e t.-c. végrehajtása tárgyában kiadott 78.000 -1923. K. M. utasítás, ezenfelül kormányrendeletek és szabályrendeletek. Magyarországon, épen ugy mint a nyugati államokban hosszú időn át az ípar terén a céhrendszer uralkodott, amit csak a 48-as idők törvényhozása módosított, korlátozva a céhek hatalmát. Az absolutísmus idején az í859-ík pátens az iparszabadság elvére helyezkedett s a céheket megszüntető „Gewerbeordnung" szabályozta az iparűzés feltételeit és módját, de mert a vármegyén a pátenseket jogszabályként el nem ismerték, a céhrendszer az í872 : VIII. t.-c. életbelépéséig fennállott. E törvény a céheket végleg megszünteti s az iparszabadság elvét valósítja meg. Az iparosok e törvénnyel kezdettől fogva elégedetlenek voltak s annak megváltoztatását követelték. így jött létre az Í884ÍXVII. t.-c, mely az iparszabadság elve mellett a képesítés elvét ís felveszi. Már a 90-es években megindul a mozgalom az iparosság részéről e törvény revíziója érdekében és folyt szakadatlanul az Í922:XII. t.-c. megalkotásáig, amely a szigorú képesítés elvét valósítja meg. E törvény taxatíve felsorolja a képesítéshez kötött iparokat, számszerínt 86-ot, képesítéshez kötöttnek mondván kí sok olyan foglalkozást ís, melyek a múltban szabad iparok voltak. E törvény szigorítja a képesítéshez kötött iparűzés feltételeit, meghosszabbítja a tanoncídőt, a segédí gyakorlatot, jogi személyek csak gyárszerüen űzhetnek képesítéshez kötött ipart. Ez utóbbi rendelkezés a kisipar védelme a nagytőke térfoglaíásával szemben. A kereskedés gyakorlása a törvény szerint ís általában „szabad ípar", kivéve az engedélyhez kötötteket, melyek feltétele a „megbízhatóság", minek elbírálása az iparhatóságok díscrecíonálís joga. A kereskedő megrendelést felvehet, mértéket ís vehet, de csak képesített iparossal végeztetheti el a munkát. A kereskedők keveslik s megszorításnak tartják e rendelkezést, míg az iparosok sokalják s e szabadság megszüntetését követelik. Csak hosszú idők tapasztalatai dönthetik el, melyik érdekeltség kívánsága jogosult-e. Felállítja a törvény a „túlnyomóan nők által űzött" képesítéshez kötött iparok csoportját, taxatíve felsorolván ezeket ís és ezek üzhetése tekintetében kivételes könnyítéseket tesz. A szigorú szakképzettség kimutatása tekintetében kivételes könnyítéseket állapít meg ezenfelül a B.-lísztás közalkalmazottak, rokkantak, hadiözvegyek, hadifoglyok, menekültek, Amerikából visszavándoroltak és a világháborúban katonai szolgálatot teljesített egyének javára, lehetővé tevén ezeknek, hogy szakképzettségükről „szakvizsgálat" letétele által tegyenek tanúbizonyságot. Az özvegyi jogon való iparűzés lehetőségét a törvény 3 havi határidő alatt való bejelentés feltételéhez köti. „Mester" 5 szót a jövőben csak az használhat, aki mestervízsgálatot tett, ami annak igazolására szolgál, hogy az illető a feltétlenül szükséges szakképzettséget meghaladó szakismerettel rendelkezik. E törvény életbeléptéig iparigazoíványt nyert egyénekre e rendelkezés azonban nem vonatkozik. Rendkívül liberális a törvényjavaslatok rendelkezése, mely az iparűzési jog elvonása esetén nemcsak fokozatos és birtokon belüli, fellebbezést enged meg, hanem még a miniszter határozata ellen a Közigazgatási Bírósághoz beadható panaszra ís jogot ad. Nagy fogyatékossága a törvénynek, hogy az úgynevezett „háziipar" fogalmát és terjedelmét nem állapítja meg s a vonatkozó, kilátásba helyezett miniszteri rendelet még mindig késik. Pedig épen ez az a téma, mely sokak exístencíáját érinti s már a múltban ís vitára adott okot s amivel ugy a tudomány mint az érdekeltségek évtizedeken át behatóan s hoszszadalmasan foglalkoztak. E tekintetben a végrehajtási utasítás csak semmitmondó tájékoztatást nyújt, a mi csak a zavar fokozására lesz alkalmas. Kétség esetén az iparhatóság a kereskedelmi és iparkamarát hallgatja meg, mely az „összes körülmények figyelembevételével", a szakmabeli érdekeltségek meghallgatása után nyilvánít véleményt. Hogy ez mire fog vezetni, az az eddigi tapasztalatokból ís előrelátható. Kétségtelen ugyanis, hogy ha valaki „háziipari foglalkozásaira, vagy „házi mellékfoglalkozására, vagy „bérmunkára" hivatkozik, a szakmabeli iparosság, mely roskodoz a közterhek súlya alatt, „kontárt" fog kiáltani, még ha valóban háziipar esete forog ís fenn. Erezhető ís ez, ha figyelembe vesszük, hogy esztendőkön keresztül mily sokán és nagy mérvben visszaéltek e fogalommal. Női ruhavarrónők, masamódok, szőnyegszövők stb., akik házakhoz jártak elvétve dolgozni s emellett háztartási teendőket ís végeztek otthonukban, máról-holnapra hangzatos című „szalonok"at nyitottak, amelyekben 5—6 alkalmazottat ís foglalkoztatnak, ami joggal váltja kí a régi szakképzett iparosok felháborodását. A háziipar fogalmát és terjedelmét illetőleg jogszabály hiányában csak az eddig kialakult gyakorlat alapján határozhatjuk meg. E kérdés tisztázása pedig ugy nemzetgazdasági, mint szociális szempontból ís felette fontos. Külföldi törvények közül ís csak a német, norvég és svéd ípartörvények rendelkeznek a házííparról. A házíiparnak kivételes elbírálása különösen szükséges agrárországokban, mint hazánk ís, mert az év azon részében, míg a mezőgazdasági munkálatok szünetelnek, számtalan ember munkaereje kihasználatlan s ezek a háziipari foglalkozások révén több munkaalkalomhoz és nagyobb keresethez jutnának. Szterényí meghatározása szerint a háziipar az a munka, melyet üzőí saját lakásukon maguk, vagy családtagjaik segítségével, ^kézí erővel akár közvetlen fogyasztó, akár meghatározott vállalkozó részére végeznek. Iparrendészetí szempontból e meghatározás aggályos és sok visszaélésre ad módot. A törvényhozás célja a háziipar rendezésénél kétségtelen az, hogy a mezőgazdasági munkások és foglalkozásnélküli háztartásbelieknek nyújtson megélhetési lehetőséget. Aki odahaza a vállalkozó által adott anyagokat dolgozza fel, az nem házííparos, de] kontár. Ellenben a kishivatalnok, vagy munkás özvegye, leánya, aki háztartási teendók elvégzése mellett rokonai, ismerősei részére, alkalmilag, egy héten legfeljecb 2—3 napon át ruhát vagy fehérneműt varr, kalapot díszít, vagy kézimunkái, hogy ebből eredő keresetével a család anyagi helyzetén segítsen, az igenis házííparos, aki nem esik az ípartörvény rendelkezései alá. Az ilyeneknek zakMISKOLCI JOGASZELET