Magyar Themis, 1880 (10. évfolyam, 1-40. szám)

1880 / 11. szám - Az esküdtszék hatáskörének megszorításáról

Tizedik évfolyam. 11. szám. Budapest, 1880. márczius 11. KillSn mellekletek: a ..Döntvényei! gy iileménye" az „Igazságügyi rendeletek tára" éa az „Igazságügyi törvények anyaggyüjtemenynyei". A kéziratok a szerkesztőséghez, a megrendelések és reclamátiók a kiadóhivatalhoz intézendók. Szerkesztőség: Nagy korona-uteza II. sz. Kiadó-hivatal: IV. barátok-tere 3. sz. MAGYAR THEMIS A MAGYAR JOGÁSZGYÜLÉS NAPILAPJA. MEGJELEN MINDEN CSÜTÖRTÖKÖN, A MAGYAR JOGÁSZGYÜLÉS TARTAMA ALATT NAPONKINT. Előfizetési árak (helyben házhoz hordával, vagv ridékre bérinentes szétküldéssel) a „Magyar Themis", a „Döntvények gyüiteménye" és a/. „Igazságügyi rendeletek tára" czimíi mellékletekkel együttesen: egész évre 10 torint félévre 5 íonnt, negyedévre 2 torint 50 kr. Az clSfizctés! pénzek bttminl legczélszerübbeu posta uta 1 küldendík. likról Felelős szerkesztő: Dr. Fayer László. Kiadó: az „Athenaeum" részvénytársaság. TARTALOM: Az esküdtszék hatáskörének megszorításáról. (S. B.) — A kényszeregyezsóg. Dr. Barna Ignácztól. — Jogirodalom. (Ch. Lyon-Caen et L. Renault : Préda de droit commercial comprenant le commentaire du code de commerce et des lois, qui s'y rat.tachent.) Dr. Nagy Dezsőtől. — Eltérés a rendes birói illetőségtől. (M. L.) — A közigazgatási bíráskodás 1877 — 1879. II. G r u b e r Lajostól. — Az ügyvédi kamarákból. — Különfélék. — Legközelebbi csődbejelentési határidfik. — Kivonat a »Budapesti Küzlöny«-ből. — (Csődök. — Csődmegszüntetések. — Pályázatok. — Igénykereseti felliivások). — Külön melléklet: a »Dontvények gyűjteményéinek egy ive. Az esküdtszék hatáskörének megszorításáról. (S. S.) Kormányunk ama törekvésével szemben, hogy a magánbecsület ellen sajtó utján elkövetett sértések szakbiróságok elé utasíttassanak, utaltunk (1. »M. Tbemis« 9. sz.) esküdtszéki intézményünk amaz alap-hibájára, bogy az még mindig szabadsági, alkotmány biztosítéki intézménynek, a kérdés a politikai bizalom kérdésének tekintetik. Megvilágítottuk ezen fogalomzavar történelmi hátterét. Hogy a támadás indokául felhozott hiányok nem terhelik az esküdtszéki intézményt, hanem egyedül azon teljesen elavult szerkezetet, melybe az nálunk még ma is szorítva van, s hogy ennélfogva az igazságügyi reform helyesen nem a jury megszorításában, hanem annak újjászervezésében keresendő': kifejtetett e lapokban évekkel ezelőtt több ízben*); ezúttal elegendő lesz futó pillantást vetnünk azon anyagi és alaki szabályokra, melyek szerint mai esküdtszéki bíráskodásunk rendezve van. Esküdteink ma is az 1848-ban rögtönözött hatáskörre szoritvák. A pártszenvedélynek, a rokon- és ellenszenvnek felkeltésére legalkalmasabb bűuesetek felett Ítélnek és csak ilyenek felett. Ez okot szolgáltat arra, hogy esküdteink maguknak hivatásukról hamis fogalmakat alkossanak. Népbiráskodásnak tartják. Hatáskörük ezen szűk körülhatárolásában mintegy figyelmeztetést, látnak, hogy ők nem annyira az egyes eset felett törvény alapján itélő b i r á k, mint inkább polgártársaik közvéleményének képviselői, hivatva holmi magasabb egyeztető forumot képezni az igazságügy terén. Megerősbiti az érintett balfelfogásban esküdteinket maga az eljárást szabályzó rendelet. Az 18(57. rend. 37-ik § a szerint az esküdtszék tagjai a tárgyalás előtt esküsznek: hogy egyedül saját belső meggyőződésük szerint fognak ítélni. Az idézett rendelet 63-ik §-a szerint az elnöklő biró köteles figyelmeztetni az esküdteket: »hogy a törvény annálfogva bizta a »vétkes«-nek vagy »nem-vétkes«-nek kimondását szabad és független polgárokra, mert ekérdésben az ember élő lelkiismerete biztosabban ítél, mint a holt b e t ü.« A szakbíró tehát nem szabad, nem független, nem lelkiismeretes; ítélete gépies; a törvény csak holt betü. Egyenesen utaltatnak az esküdtek, hogy magukat tultegyék a törvényen. Annál mint holt betűnél biztosabb útmutató ^élő lelkiismeretük«, mely egyedüli jogforrásuk legyen. S erre köteles tanítani őket az elnöklő' biró. A törvény alkalmazásának antithesiseként, avval egyenes ellentétben állittatik oda a belső meggyőződés követése. Ez már nem is az intimé conviction, melyen az elavult franczia jury sarkallt. Ez a meggyőződés sejtelmének láthatlanjogforrása,mely önkénynyé torzítja a biráskodást. Szomorú jogállapot, melynek codexe egyes polgárok lelki hangulatából nő ki. A jog*) 1874. 16. sz. Esküdtszékeinkről. Dr. Fayer László. — 1875. 21. sz. Esküdtszékeink verdikjeiben mutatkozó ellenmondások elhárításáról. Ugyanaz. — 1878. 1. sz. Esküdszékeinkrül. Ugyanaz. állam vívmánya, hogy a polgárok becsülete, élete, szabadsága, vagyona felett kizárólag törvény alapján a biró s nem egyéni önkény s szabad tetszés határozhasson. Esküdt és szakbíró: mindkettőnek alapja a törvény, mindkettőnek útmutatója a lelkiismeret. A törvény az érezbe öntött jog, mely ellenében jog nem létezik. Negatióját képezi a bűntett; feltétlen uralmát kifejezésre juttatni, a bíráskodás hivatása. Korunk, mely a codificatió kora s még a fejedelmi kegyelemjognak is helyes korlátolására s annak jogi intézménynyé átváltoztatására törekszik, nem lát többé népies kegyelmi forumot az esküdtszékben. A jury az igazságügyi szervezet jogi alkatává fejlődött. Nem ugy nálunk. A törvény detrozinálja önmagát, és igy mi sem természetesebb, mint hogy ott, hol az esküdtek egyenesen felszólittatnak, hogy a törvényt mellőzzék, az esküdszéki bíráskodás elfajul s kegyelem-osztásba csap át. Fokozza e viszásságot, mely a mi esküdtszéki eljárásunk specialitása, eljárásunk egy másik sajátszerűsége: a kérdések kettészakitása. A fogalmak meghamisítására alkalmasabb eszköz alig képzelhető e ferdeségnél, mely pedig nem alapul sem törvényen, sem rendeleten, hanem rosz birói gyakorlaton. Külön teszik fel a biróságok a tiszta ténykérdést, — mely arra vonatkozik, vajon megvannak-e az esküdtek a végtárgyalás során észleltek nyomán lelkiismeretükben győződve, hogy a vádlott azon tettet elkövette, melylyel vádoltatik ; mely kérdés tehát semmi tekintettel nincs arra, vajon az büntetendő cselekményt foglal-e magában vagy sem, — s külön teszik fel a vétkességi kérdést. Ez utóbbit azonban kettészakítva külön teszik fel: a szorosb értelemben vett ténykérdést, vagyis az abstract vétkességi kérdést, mely arra vonatkozik, vajon az incriminált cselekmény valóban oly cselekményt képez-e, minőnek az a vádlevélben állit tatik ; vagyis, vajon ezen cselekményben megvannak-e mindazon tárgyi mozzanatok, melyek találkozása a vádban foglalt büntetendő cselekmény tényálladékát alkotják,— és külön a concret vétkességi kérdést, mely tekintettel az incriminált cselekményben foglalt ténybeli mozzanatokra, arra irányul, vajon vádlott ezen cselekmény elkövetése által vétkessé vált-e a vádban felhozott sajtóvétségbeu. A cselekmény vétkes természetének és vádlott concret vétkességének kérdései tehát különválasztva tétetnek fel. E kettészakitás méltán azon gondolatra hozza az esküdteket, miszerint lehet constatálni bűntettet és a vádlottat mégis felmenteni; miszerint a vétkesség kérdése, a mint az a ténykérdéstől függetlenül és külön lesz feltéve, attól függetlenül és külön el is bírálandó; szóval, hogy van joguk a vétkességet tagadni, ha bizonyítva látják is a vád tényeit. Ez egyik nyitja azon számos botránynak, melyre esküdteink verdictjei gyakran okot szolgáltatnak. Elégtételt adnak a vádlónak avval, hogy a rágalmat fenforgónak s a vádlót mint rágalmazottat becsületes embernek kimondják; másrészt azonban ezen elégtételt gyakran elegendőnek tartva, nem akarják, hogy a vádlott még szabadságbüntetést is szenvedjen. így »nem<-mel felelnek a