Magyar Themis, 1880 (10. évfolyam, 1-40. szám)
1880 / 33. szám
262 feladatukra, a törvény magyarázatára, hanem a törvény fölé helyezkedve egyenesen törvényhozási functiót teljesítenek, azt előmozdítani semmi esetre nem szabad, ha az állam hatalmi köreit megzavarni nem akarjuk. Épen azért részünkről sem akarunk annak szószólói lenni s a jelen esetben sem fogunk azon követelménynyel fellépni, hogy a kötelezőjegyek a bíróságok által erőszakosan a keresk. utalványokkal alakilag azonos tekintet alá helyeztessenek. Azonban ily erőszakhoz tényleg nem is kell folyamodnunk. Megmaradhatunk egészen jól a magyarázat határai között, s mégis kétségtelen módon bebizonyíthatjuk azt, hogy a kötelezőjegyekből származó viszonyok a kereskedelmi törvényszékek hatáskörébe tartoznak, daczára, hogy a rendelet azokat nem emliti. Nem kell egyebet tennünk, mint kimutatni azt, hogy a kötelezőjegyek és a kereskedelmi utalványok közt anyagi ö s s z h a n g z á s van; hogy a kötelezőjegyek és a kereskedelmi utalványok anyagilag azonos szempont alá esnek. Ha ezt kimutathatjuk, akkor az alaki összhangzás felvétele nem más, mint az ismert >Ubi eadem legis ratio, eadem legis dispositio«-féle magyarázati elv alkalmazása. Lássuk tehát, vajon a kötelezőjegyek és utalványok közt csakugyan anyagi összhangzás létezik ? Ha fogalmilag és elvileg tekintjük a szóban forgó két intézményt, kétségkívül azon eredményre kell jönnünk, hogy a kötelezőjegy a kereskedelmi utalványtól lényegesen különbözik. Az egyiknek egészen más jogi struktúrája van, mint a másiknak, s mig az utalvány egy harmadik személyhez intézett fizetési meghagyást tartalmaz, addig a kötelezőjegy direkt fizetési ígéretet foglal magában. Mindazonáltal a törvényhozási tapasztalat igazolja, hogy két intézmény ily fogalmi és elvi ellentét daczára mégis azonos jogi tekintet alá eshetik s a mennyire ezt épen a különböző természet megengedi, azonos jogszabályoknak lehet alávetve. Eklatáns példát nyújt erre nézve a váltó. Az idegen váltó is fizetési meghagyást, a saját váltó is direkt fizetési ígéretet tartalmaz, s mégis a kettő ugyanazon jogi szabályozást nyerte; a különbség csak ott kezdődik, hol az intézvényezett személyével kapcsolatos viszonyokról van szó, melyek a saját váltónál természetesen hiányoznak. Ha ily azonosítás a váltóra nézve lehetséges, miért legyen az lehetetlen az utalvány és kötelezőjegy tekintetében? Hisz alapjában véve az idegen váltó nem más mint utalvány, a saját váltó nem más mint kötelezőjegy! Tényleg az utalvány és kötelezőjegy azonosítása a kereskedelmi törvényben épugy megtörtént, mint az idegen és saját váltó azonosítása a váltótörvényben, sőt a keresk. törvény nemcsak a váltótörvény példáját követte, hanem annak intézkedéseit is átvette, elannyira, hogy idegen váltó és utalvány, saját váltó és kötelezőjegy közt a téleles jog szerint alig van lényeges különbség. Közelebbről tekintve az utalvány és kötelezőjegy közti azonosságot, azt találjuk, hogy eltekintve az utalványozott személyéből származó viszonyoktól, a meddig csak az utalvány a keresk. törvény által szabályoztatott, ezen szabályozás egyenlő módon a kötelezőjegyre is kiterjed; igy nevezetesen: a) A k, t. mindenekelŐLt az utalványokról kiemeli, hogy azoknak tárgyai pénzen kívül értékpapírok és más helyettesíthető dolgok is lehetnek (291. §.). Ugyanaz áll a kötelezőjegyekről is, a mi nemcsak a 294. §-ból, hanem abból is kitűnik, hogy a 291. § nak megfelelő német k.-t. 301. czikke az utalványok mellett kifejezetten a kötelezőjegyeket is emliti. Lehetnek ugyan kötelezőjegyek, melyek nem helyettesíthető dolgokról állíttatnak ki, de ezek már nem esnek a keresk. törvény által szabályozott kötelezőjegyek közé (hacsak nem mint hajós elismervények és rakjegyek, melyek részben szintén kötelezőjegy természetével bírnak), ép oly kevéssé, a mint a nem helyettesíthető dolgokról kiállított utalványok kereskedelmi utalványoknak tekinthetők. b) Folytatólag a k. t. a kereskedelmi utalványokra nézve azon fontos szabályt mondja ki, hogy azoknak érvényességéhez a kötelezettség jogczimének felemlitése és az éi'ték elismerése nem szükséges (291. §.), a mi úgy értendő, hogy az utalványok jogczim és értékadás nélkül is érvényesek, azaz u. n. abstrakt obligátiók, miként a váltó. A kötelezőjegyekről ezt ak. t. kifejezetten nem mondja ki, a 291. §. kötelezőjegyekről hallgat s későbbi szakaszokból sem tűnik ki, vajon a kötelezőjegyek abstrakt kötelmek természetével birnak? De azért semmi kétséget nem szenved, hogy a 291. §. szabálya a kötelezőjegyekre is talál alkalmazást. E szakasz keletkezési történetéből ugyanis azt lehet kivenni, hogy a kötelezőjegyek csak elnézésből nem emlittettek, legalább a német k. t. megfelelő 301. czikke az utalvány mellett a kötelezőjegyet kiemeli, a magyar k. t. előmunkálataiból pedig nem derül ki, hogy a német k. törvénytől eltérés szándékoltatott. Ily eltérés irrationális is volna, mert valamint a keresk. utalványok, úgy a kötelezőjegyek forgalmi jelentősége is épen abban áll, hogy jogczim nélkül, mint abstrakt kötelmek érvényesek. Ha a kötelezőjegytől azt követelnek, hogy az jogezimet tartalmazzon, akkor ezzel annak halálos itétetét irnók alá. Tényleg a magyar birói gyakorlatnak eddigelé eszeágábau sem volt a kötelezőjegyeknél jogezimet követelni, a minthogy az idézett második semmitő- széki döntvényre alkalmat szolgáltató kötelezőjegy sem tartalmazott jogezimet, a nélkül, hogy akár az alsó, akár a felső biróság ezen megütközött volna. A kérdéses kötelező- jegy egyszerűen következőleg szólt: »Gut für Gulden fünfzig in Ö. W. zahlbar am 14. sept. 1879 an die Ordre des Max R. Budapest 9. sept. 1879. Dr. E. von H.« Ez általában a kötelezőjegyek legszokottabb formája. c) A k. t. 292. § a az utalvány elfogadásáról intézkedik. E §. a kötelezőjegyre természetesen nőm nyer alkalmazást. Ellenben a 293. §., mely azt határozza, hogy az utalvány magában véve sem az utalványozó, sem az utalványos, sem végre az utalványozott halálával meg nem szűnik, a kötelezőjegyre is analog módon kiterjeszthető, és pedig annyival inkább, mert az érdekelt felek halála akereskedelmi törvény más eseteiben sem idézi elő a megalapított jogviszony megszűntét. (V. ö. 51. §. 289. §.) d) A k. t. 294.—297. szakaszai az utalványok átruházására vonatkoznak. E tekintetben a kötelezőjegyek az utalványokkal kifejezetten azonosittattak; határozottan kivan mondva, hogy a hátirat a kötelezőjegyeknél ugyanazon jogi következményeket szüli, mint az utalványoknál. e) Végül a k. t. 298. §-a azt rendeli, hogy a váltótörvénynek a fizetés végetti bemutatásra, a fizetésre, az óvásra, az előzők értesítésére, a fizetési viszkeresetre, az elévülésre s a megsemmisítésre vonatkozó határozatai a kereskedelmi utalványokra is alkalmazást nyernek. A kötelezőjegyek itt sem emlittetnek, de a törvényhozó azokat itt is csak elnézésből hagyta ki, tekintve hogy a német k. t. megfelelő bár szükebb 305. czikke nemcsak az utalványokat, hanem valamennyi rendeletre szóló papírokat emliti, a német k. törvénytől pedig eltérés ez esetben sem szándékoltatott s nem is szándékoltathatott, mert különben a kötelezőjegyekből s más a keresk. törvényben, nevezetesen a 295. § banemlitett rendeletre szóló papírokból származó legfontosabb viszonyok a levegőben függnének. Látjuk tehát, hogy a k. t. a kötelezőjegyeket, a mennyire ez csak lehetséges volt, a keresk. utalványokkal tökéletesen azonosította. A felállított praemissa helyessége tehát teljesen be van bizonyítva, minek folytán az abból vont következtetés is kifogástalannak bizonyul. Ha a kötelezőjegyek és utalványok közt anyagi összhangzás van, akkor mi sem természetesebb, mint hogy alakilag véve is a kötelezőjegyekről ugyanaz áll, mint az utalványokról, daczára hogy a keresk. eljárást szabályozó rendelet a kötelezőjegyeket nem emliti. Ezt még akkor is kellene felvenni, ha a nevezett rändelet nagyobb gonddal és figyelemmel szerkesztetett volna, mint az tényleg történt. De talán a rendelet a kötelezőjegyekre nézve annyiban tett kivételt, hogy azokat nem a törvényszékek, hanem a járásbíróságok mint kereskedelmi bíróságok hatáskörébe utasította ? E feltevés már magában véve indokolatlan, mert ha szükségesnek találtatott, hogy az utalványokból származó viszonyok fölött feltétlenül törvényszékek Ítéljenek, akkor nem látjuk be, hogyan lehetett volna a kötelezőjegyekből eredő viszonyokat a járásbíróságok hatáskörébe utasítani?
