Magyar Themis, 1880 (10. évfolyam, 1-40. szám)

1880 / 29. szám - Az osztrák közigazgatási törvényszék praxisából. (Házassági szerződések utáni illeték. - A férjnek törvényes haszonélvezeti joga hozományi ingatlanokon)

— 233 — Wr. ur ellenzi a telekkönyvi beadványok kötelező ügyvédi ellenjegyzését, mert a reform helyes iránya szerinte inkább a formalitások ! elejtéséhez vezet. A telekkönyvi reformot formalismus elejtésében keresni, annyit tesz, mint szerecsent fehérre mosni. Ha van jogosultsága a formális jognak, — mit nemzetgazdftsz bajosan tagadhat a mai forgalommal, váltók és értékpapirok, utalványok, zálogjegyek stb. intézményekkel szemben, — akkor a hitelkönyv, a jelzálogkönyv, a telekkönyv igényli azt legnagyobb mértékben, nehogy a magyar föld hitelereje semmivé törpüljön, mihez a jelen törvénykezés és adórendszer szerencsésen közel vitték máig, hol az ingatlan birtok csak első helyen való betáblázásra, de itt is csak a becsérték 1j3 részéig nyer ingó tőkehitelt. Ha tehát a szerződés bizonyos alakisága — eltekintve a kötelező bejegyzés szabályozásától. — szükséges, akkor legkevesebb az ügyvédi ellenjegyzés igénye, mely szerintünk itt pótolhatja a közjegyzői kényszert. "Wr. ur azt hiszi, hogy ez csak jogtalan kenyérkövetelés. Ugy látszik, kettőt nem vesz tekintetbe: először, hogy a közönség jelen megadóztatása a zugirók és uzsorások által nagyobb, mint az lenne, melyet ily beadváv.yok és szerződések ügyvédi tariffája képezne, mely csekély tételeivel is csak bizonyos minimumig szállna; másodszor, hogy a legtöbb baj nem a tudományos nehézségű perekben (hol jobb volna sorsot húzni), hanem e mindennapi, csekély, egyszerű ügyekben esik, melyet ügyvéd nem, de más, nem-felelős zugiró mindig elronthat. Talán felesleges ily köztudomású dolgokat per longum et latum »reprodukálni« ; azt hiszem, hogy az országos ügyvédgyülés kevés | tagja osztaná "Wr. ur tévedését e kérdésekben. A másik hamis tétel, melyből Wr. ur nézeteit kivonja, az, hogy ! »a müveit világ egyéb államaiban példátlan áramlat, melylyel nálunk boldog-boldogtalan a litterarius, különösen pedig a jogi pályára lép«. j Épen ellenkezően áll e tény. A gens-littérés tulproductiója minden culturállam baja, melyet a társadalombölcselők és statistikusok rég panaszolnak, melyből a forradalmakat magyarázták, mely Proudhon és mások socialútikus reformkövetelményeinek egyik alapindoka. Az ügyvédség sülyedése hasonló- , kép ez okon notórius tény a nyugati culturáHámokban. Ez tehát álta- j lános tüneméDy; a cultura egyik kórsága. A valódi különbség csak j az, hogy műveletlenebb népnél az életigények még egyenlőbbek gazda- 1 gokra és honoratiorokra nézve, a szellemi munka pedig roszul fizet, a . S7ellemi proletariátus tehát relatíve nagyobb. Nem ügyvédi, hanem j általános művelődési socialis probléma tehát az egyén, az ember ! értékének alászállását gátolni, emelkedését előmozdítani. Schiller, I Beethoven, Petőfy stb. halhatatlan müveikért kevesebbet kaptak, j mint ma zugprókátor zugpereken keres. Ezen csak az idővel haladó . cultura, a szellemi kereslet emelkedése és versenye, a szellemi kínálat minőségének különbözése fog változtatni. Az utolsó londoni orvos egy guineat kap egy látogatásért, az ügyvéd 100 font előleget kér. Nálunk, ha a beteg a temetőben, a per a végső instantián kiszenvedett, a minimális dijért perlekedhetnek animosus biróság előtt. Ajánlottuk a költségbiztositást, kamarai bíráskodást és az ügyvédek »natural selection«-jét szóbeliség utján. De magába ez óriási kérdésbe itt nem bocsátkozhatunk, mert I az a társadalmi lét minden problémájába szövődik. | Ismét nevelési, öröklési kasztok, czéhek képezése, socialistikus I forradalom, anarchia vagy mi lesz vége a tőke-uraló korszakba őrült [ emberiség e fejlődésének, nincs jós ki megmondja. De azt biztosra j mérnök állítani, hogy Wr. ur reformtervei: a kis ösztöndijak egyesitése, mi a szegényeket nem tarthatja vissza egyetemi mivelődéstöl, de ha ezt eredményezhetné, átkos lenne; az ügyvédjelöltek foglalkozásának periratok szerkesztésére és tárgyalásokra szoritása és hasonló indítványok nem fogják számunkat egygyel sem apasztani. Lehetnek akkor a mi irodáinkban is és sürgethetnek, informálhatnak joghallgatók helyett >kiszolgált altisztek*, de ez ügyvédségünk intelligentiáját nem fogja fokozni egy araszszal sem. Az embertől függ, mily sikerrel képes elméleti és gyakorlatati tanulmányt egyesíteni; az egyesítés maga csak üdvös lehet. Némely eszme, mint az ösztöndíjasoknak folytonos vizsgára magoltatása épen szörnyű. Ezen proponált »állami és társadalmi* actio nem regenerálhat semmit, nem lehet a jövő nemzedék számára sem a numerus clausus surrogatuma, melyet Wr. ur perhorrescál, bár praemissái, hogy minden bajunk forrása a tulszaporodás és hogy csak a számleszállitás segíthet azon, okszerűen e conclusióra vezetnek. Mi sem pártoljuk a numerus clausust, a független, versenyző, valódi ügyvédség megszüntetőjét. Nem pártoljuk, bár mi is sok baj okának tekintjük, mert nem az ügyvéd, hanem az ügyvédi intézmény sorsa fekszik szivünkön. A nemzetgazdasági önszabályozás végre itt is be fog állni; már is apad az áramlat e pályához, és minél több megy azon tönkre, annál inkább fog apadni. Szigorú vizsgák, hosszú gyakorlat, szigorú fegyelmi eljárás, a mennyire helyesen lehet, megrostálják a jelen és jövő nemzedéket és megszüntetik az ügyvédi kar szerepét általános crécheként. Ezen tul nem lehet menni. A tariffa-kérdést az egynapi első gyűlésre, melyet állandó bizottság nem készit elő, mint vitást nem kivánjuk kitüzetni. Ily enuntiatio azért sem alkalmas, mert concret javaslat nélkül értéktelen, ezt pedig csak a kamrák dolgozhatják ki, mert a különböző helyi viszonyok más-más szabályozást követelnek. Wr. ur másik indítványa, az általános denuntiatio kötelezettségének kimondása, önmagában oly méltatlan és impraktikus, hogy czáfolata alul felmentve érezzük magunkat. Ha a kartársi viszony ily ethikai felfogása csakugyan uralomra vergődnék és hatályos voltáról a törvény gondoskodnék, a valódi eredmény emberi tapasztalat szerint csak az lenne, hogy a kar szemete mint a létharcz fegyverét forgatná szerencsésebb társak ellen az »epuratióra közrehatást«. A jelen ügyvédi törvény szigorú alkalmazása is már felment ily odiosus kötelességtől. Érthetőbb volna, ha mi a birák epuratiójára szövetkeznénk, a haszonleső megalázást közülünk kiküszöbölendők. Magunk epuratióját másokra bizzuk, első sorban szigorú törvényekre és szigorú alkalmazásukra. Spontán, egyéni actiótól ne várjunk semmit. Csodáljuk, hogy Wr. ur ily önmegbélyegző indítványt, melynek gyakorlati értéke semmi (»minden ügyvéd erkölcsi kötelességének ismerje az ügyvédi kar epuratiójára közrehatni*), pártol, ellenben annak kimondását, hogy »az ügyvédség a bírói karral egyenjogú igazságszolgáltatási tényező«, mint czéltalant ellenzi. Pedig a czél mellette van, s Wr. ur elfogadja azt, t. i. a birói állomások egy részének fentartása ügyvédek számára. Wr. ur ellenzi tehát az elvet, de elfogadja a folyományát. Szerintünk nagyon indikált az elvet is hangoztatni, mert más folyományai is vannak és mert a felállított postulatum indokolását képezi. Ezzel befejeztük megjegyzéseinket Wr. ur észreveteleire. Óhajunk, hogy nem minden áron, de a jelzett cautelák mellett kitűzött indítványok kimondására, mihamarább gyűljön egybe országunk ügyvédsége. Nem pártpolitikai tüntetést, hanem jogtörténeti actiot óhajtunk és várunk. Az ország sajtója és közönsége csak akkor fogja észrevenni, hogy a magyar társadalomnak egy uj, intelligens, ethikai, szervezett része feltámadt lethargiájából, feladta az embryonalis panaszokat, a sybillai könyvek irását, és életet magának és az igazságügynek követel ezredéves jogalapon : suum cuique tribuere. A magyar ügyvédség ez első életjelét szüntelen, szervezett actió követendi. Ce n'est que le premier pas qui coüte. Megmutatjuk, hogy a magyar ügyvédség is van annyi ember, hogy kimondhassa a »se soumettre ou se démettre* jelszót. Azon nem lesz oly könnyű hatalmaskodni, mint asztaloslegényeken és munkásokon. Dr. Dell'Adami Rezső. Az osztrák közigazgatási törvényszék praxisából. (Házassági szerződések utáni illeték. — A férjnek törvényes haszonélvezeti joga hozományi ingatlanokon.) A cs. k. közigazgatási törvényszék Scaramangá János altomontei lovagnak a cs. k. pénzügyi minisztérium elleni panasza folytán ennek azon végzése ellen, melyet házassági szerződések alkalmából töitént illetékkiszabás ügyében hozott, a Dyilvános szóbeli tárgyalás megtartása és a fél valamint a kormány képviselőjének meghallgatása után következőleg itélt: »A megtámadott végzés mint törvényes alappal nem biró megsemmisíttetik.* Indokok: 1878. évi január hó 9-én kelt közjegyzői okmányalapján Scaramangá Amáliának Manrogordato Nikoloval leendő egybekelése alkalmából Scaramangá János altomontei lovagnak közbejöttével házassági szerződések köttettek, melyeknek lényeges tartalma a következő : A menyasszony atyja Scaramangá János a kelengye számára rendelt 2000 napoleonsd'ornyi összegen kisül á 20 francs további 30.000 Napoleonsd'ort ad hozományul, mely utóbbiak következő módon lesznek fizetendők: a) a trieszti corsón 608. sz. a. fekvő háznak átenge-