Magyar Themis, 1880 (10. évfolyam, 1-40. szám)

1880 / 23. szám - Igazságszolgáltatásunk és közigazgatásunk reformja az államhatalmak megosztása szempontjából

— 185 — Azt mondja Blackstone, miután elsorolta az angol polgár alapjogait személyes biztonsága, szabadsága és magántulajdona tekintetében, hogy e jogok értéke semmisem volna, azokat biztosító, oltalmazó jogok (secondary rights) nélkül. E biztosítékok a parliament alkotmánya, kiváltságai, hatalmai, a királyi előjogok törvényes korlátai, a bíróságok igénybevételének joga, a sérelmi panasz s a fegyver. Kiemeli a birói hatalmat, mely egyedül hü őre a törvénynek, az élet, szabadság és tulajdon e legfőbb urának. Idézi a Magna Charta S7avait: »Nulli vendemus, nulli negabimus aut differemus rectum vei iustitiam« ; és az angol e részben soha sem ismerte a magán- és közjog azon római elválasztását, melyet a caesarismus nyomdokaiban járó európai absolutismus felállított. Szándékosan mellőzöm Kent, Story, Baird vagy Bagehot, Freiman, Spencer híres müveit; felütőm egy — üa szabad e kifejezéssel élnem — angol ultramontán közjogi irónak, George Bowyernak 1854-ben megjelent müvét: »Commentaries on the universal public law« és ott is találom az angol alkotmányjog alapelvei közt a törvényhozó, végrehajtó és birói hatalom elválasztását, a római jogi irók által vitatott oszthatlan hatalom czáfolatát, Montesquieu idézését: (p. 215 squ. 222. 231 squ.) Azt olvassuk A. Batbie volt államtanácsos, híres »Traité du droit public et administratif* (Paris 1861—68, hét kötet) első kötetében Montesquieu tanával megegyezően: »Minden kormány magában viseli a törvényhozó, végrehajtó és birói hatalomnak legalább csiráját és a különbség az absolutismus és szabadság között ez elemek összezavarásától vagy elosztásától függ. Egyesítve a korlátlan egyuradalmat, a régi Velence vagya Convention despotismusát alkotják. Elválasztva és egymás által ellensúlyozva, szabad kormánynyá, alkotmányos monarchiává vagy köztársasággá lesznek.« Felsorolván a polgárok alapjogait (I. 58.1.) az egyenlőség, személyes szabadság, magánlak és tulajdon szentsége, vallás-, sajtó-, ipar- és egyesülési szabadság, kérvényezési jog oltalma után, említi a nyilvános ingyenes igazságszolgáltatást, az administrativ közegek felelősségét s a hatalmak megosztását. A tanulság levonása mindezekből nemcsak a német uralkodó elméleteknek, hanem egyszersmind hazai állapotainknak satyrája. Hitelünket pedig nem azok rontják, kik e satyrát irják, hanem a kik csinálják és fentartják. A hitel reális alapját rontják le, kik reformnak hirdetik azt, hogy majd a mi administrativ közegeinkből közigazgatási bíróságokat állittanak. Azt tartják, hogy jelenlegi bíróságaink sem felelnek meg teljesen hivatásuknak; de tévednek, ha e részben a haladást és a már elért fölényt az administrativ közegek felett, nagyobb bizalom élvezetét kétségbe vonják. Tudományunk egyik sarktétele, hogy jog és biró válhatlan, szervesen összefüggő, correlativ fogalmak. Ennek elismerésére a laikusokat kényszeríteni kell. Ha nálunk minden megyei főispán jogosultnak tartja magát a »köny vekből kiirt tanokkal« ellenkező élettapasztalatait fel- és túlbecsülni, melyek szerint minden jól van és more patrio javítható, akkor viszont méltán vindikálják jogászaink a döntő szavat a jogreformok dolgában azon régi angol jogi maxima szerint, hogy: »cuilibet in sua arte eredendum est.« A jog biró nélkül, a jog politikai hatóság kezében nem jog többé. A változó politika és állandó jog küzdelme a hatalom és erkölcs küzdelme. A küzdelem a jogért küzdelem a jogtalan ellen. Legyen erős az államhatalom, de erős a jogban és jog által. Az önkény nem emel, hanem csorbít erőt. A ki pedig a jogot a birótól elválasztja és elveszi, az kontár önkényére bizza és megrontja a jogot és evvel saját erejét megtöri, mert jogtalanná teszi. Lehet mindezt egyesek érdekében kovácsolt phrázisnak, a nagy néptömeget érzéktelen, buta üllőnek mondani, de ezzel nem lehet elvonni egy hajszálnyit sem azon mély emberi jogérzelemből, mely a gazdasági létharcz mellett és fölött a világtörténet folyásának hajtókereke. Cuilibet in sua arte credendum est. Jogirodalom. Az egyes bírósági rendszer és igazságügyi politikánk. Tanulmány. Irta Halrnágyi Sándor, kir. törvényszéki elnök, hites ügyvéd, Krassómegye bizottsági tagja. Azon kérdés, vajon egyes vagy társas bíróság legyen a birói szervezet alapja, nem uj keletű. Mióta bíróságok léteznek, napirenden van az. Igaz azonban, hogy nálunk e nagyfontosságú kérdést még nem tárgyalta önállóan senki. Ama vaskos kötetek, melyek a perrend commentárjának czime alatt a törvény szavainak bő és felesleges paraphrasisát adják, nem foglalkoznak vele, mert nem tudnak tudományos kérdések magaslatára emelkedni. Csak Dr. Schreyer Jakabnak pályanyertes munkája nem tért ki e kérdés taglalása elöl. Innen van, hogy mig Európa minden államában már ismételve megbeszélték és alaposan megvitatták a kérdést: nálunk Halmágyi Sándor ur e kis monográfiája nemében első. E mü nemcsak a kérdés nagyfontossága miatt érdemli meg a jogászkőzönség figyelmét, hanem foglalkozni késztet vele az is, hogy oly férfiú szól itt hozzá, a ki a kérdés irodalmát ismeri és azt mint a praxisnak embere saját tapasztalatainak adataival gazdagítja. A mü kiindulási pontját az képezi, hogy Horváth Boldizsár lemondásától datáló ujabb jogfejlődésünk az egyes bíróra alapitja bíróságunk szervezetét. Szerző azt hiszi, hogy igazságügyi politikánk öntudatosan tör e czél felé és ennek bizonyítékául emliti fel, hogy azóta a törvényszékeknek számát 50 °/0-kal leszállították és a járásbíróságok számat emelték; hogy számos járásbíróság hatáskörét a telekkönyvi hatósággal való felruházás által kiszélesbitették, végre hogy a Teleszkyféle perrend-javaslat sommás eljárás alá tartozóknak mondja az 500 frtot tul nem haladó kereseteket. Ezen való tényeknek daczára nem osztom szerző ebbeli aggodalmát. Ugy vélekedem, hogy szerző azon véleménye, mintha igazságügyi politikánk öntudatosan törne e czél felé, téves. Horváth Boldizsár nem ismerte félre a társas bíróságok elsőbbségét az egyes bíróságok felett. Meggyőző, a dolog természetéből eredő okok miatt alapította birói szervezetünket a társas bíróságokra. Ezen okokat megtagadják-e igazságügyi politikánk vezetői ? Semmi sem engedi meg az erre való következtetést. Ámde bizonyos, hogy nem az igazságügyi politika tekintetei indították igazságügyi politikánkat arra, hogy a megkezdett útról letérjen; Jetértek rőla, mert az igazságügy követelményeit mellőzni akarták vagy mert azokat megérteni nem tudták. Rendkívüli optimista az, ki kormányunknak öntudatos, tervszerű igazságügyi politikát tulajdonit; az ellenkezőben van meg az igazság. És a kapkodásban, a tervszerütlenségben rejlik a nagy, az imminens veszély igazságügyi szervezetünkre. Ezen a kérdés érdemét nem érintő kifogáshoz nem csatolhatunk más ellenvetést, mert ott, hol szerző a kérdéssel foglalkozik, teljesen kivívja minden gondolkodónak helyeslését. Világosan teszi fel a kérdést: egyes bíróság vagy társas biróság felel-e meg jobban az igazságügy érdekeinek? E kérdés sikeres megoldása czéljából szerző megismertet bennünket a német, angol és franczia irodalomnak idenéző jelesebb müveivel; kimutatja, hogy ma már nemcsak Németországban hajlik a jogászok nagy többsége a társas bíróságok felé; hogy itt is helyt nem álló okokkal támogatják némelyek az egyes bíróságokat. Igen szellemesen ismerteti szerző a pietistikus Rathmannak »Der Einzelrichter« czimű müvét; a művet, mely az egyes bíróságok mellett szavaz azért, mert »az egyes biróság képezi a keresztyén társadalom és a királyság fundamentumát.« Ezen barokk állítás ellenére kimutatja szerző, hogy az egyes bíróságok elsőbbségét vallók Németországban is naponkint fogynak, hogy a nemzeti öntudatra és a szabadságra való ébredés óta a társas bíróságok mind az irodalomban, mind a törvényhozásban folyvást hódítanak. És a társas bíróságok hódító ereje beválik Angliában is, Francziaországban is. Az irók, a törvényhozók nagy többsége e két országban még ezen század elején is az egyes bíróságok elsőbbségét vitatta. Bentham Angliában, a positivista bölcselet alapitója, Comte, Francziaországban irtak ezen értelemben. Angliában azonban mind sűrűbben nyilvánul a panasz a bírósági szervezet ellen és mióta a franczia békebirákba vetett remény teljesen meghiúsult, a társas bíróságok élsőbbségét általánosan elismerik. Ez eredmény kivívásában az oroszlán rész Bordeaux Rajmund ily czimű müvét illeti: Philosophie de la procédure civile, mely a franczia akadémia által 1857-ben kitűzött pályadíjnak lön nyertese. Ezen munka meggyőző okokkal mutatta ki az egyes bíróságnak az igazságügyre kártékony voltát és azóta a leghirnevesb tudósok mint pl: Laboulaye, Vallée propagálják azt. Csak ott, hová a felvilágosodottság még nem hatott, áll fen teljes épségében az egyes birói rendszer. Törökországban évszázadok óta mond a kadi ítéletet és ott nem gondolnak semmit azzal, hogy a társas bíróságot behozzák. A nyugoti vagy keleti népek birósági rendszerét honositsuk-e meg mi? Mielőtt e kérdésre felelne szerző, leirja, minő volt hazánk birói szervezete az Árpádoktól kezdve a jelen korig. És itt szerző, felhasználva Botka Tivadar, Salamon Ferencz és Horváth Mihály adatait, teljesen bebizonyítja, hogy Magyarország mindenkor a társas bíróságnak volt hazája. A rendes, Szent István király napján Székes-