Magyar Themis, 1880 (10. évfolyam, 1-40. szám)

1880 / 23. szám - Igazságszolgáltatásunk és közigazgatásunk reformja az államhatalmak megosztása szempontjából

— 184 — ties intézmények sánczaiban mint Faust lemurjai tényleg csak az egységes magyar culturállam sirját ássák. Mert a szabadság és jog intézményei csak együtt, teljesen és következetesen alkotva és alkalmazva, hozzák a várt gyümölcsöket; e biztosíték hiányában azonban erőtlenek a reactió hatalmával szemben. Alig hunyt el a közertelmiség nagy vezére, Deák Ferencz, és az osztályos örökösök gyengesége, habozása már elejtette a drága vívmányt és tultengésre segité a meghaladott rendi állam alapintézményét, a megyei érdek szempontját. A megye, a vis inertiae-re épült, nemzetietlen foederativ állam mikrokosmusa, állam az államban, mely országos politika nagyzásával a jó közigazgatást csak gátolta, nem biztosította ; a megye, azon ősalkotmány bástyája, mely a nemesi várnauralom eszköze és refugiuma volt; a megye, a frank-germán hadszervezet intézménye, ez legyen azon nemzeti alap, mely a modern jogállamot, a politikai szabadság biztosítékait, az önkormányzatot magán hordja! A megye választott hivatalnokai az államkormányzatot paralysáló önkormányzatot tényleges felelősség nélkül gyakorolják és ez legyen a megváltó selfgovernment! Valóban lehetetlen az autonómia és önkormányzat fogalmainak ez összezavarásánál meg nem emlékeznünk Gneistnek ebben találó szavairól: »Man redet von Selbstverwaltung, aber Jeder will dabei nur beschliessen, was Andere ausführen sollen«, és »der Staatswille kann nur ein Wille sein, oder es ist überhaupt kein Staatswille da. Es ist nur Tragheit des Denkens, welche nicht einsieht, dass die Aemter aus Ernennung nothwendig sind, um den ausgesprochenen Gesammtwillen zu verwirklichen.« Már az 1870: 42. és 1871:18. t-cz. egészen hibás alapon indul. A megye és község »saját ügyeinek« kormányzata sem a társadalomra átruházott államkormányzatot, a valódi angol önkormányzatot nem képezi, séma franczia központositott államhivatalnoki kormányzat egységes hatalmát a közjólét előmozdítására létrejönni nem engedi. Nagyon messze vezetett a hátramozgás: 1825, talán 1790 mögé. Már gróf Dessewffy Emil irta »Alföldi leveleiben« az évenkint tizenkétféle statútumot létesítő megyéről, mint igazságszolgáltatási és közigazgatási intézményről, hogy: »a helyhatósági tehetőségben össze vannak zavarva a törvényhozási, birói, fenyítő- és rendőri hatalmak, — az adókivetési és felosztási tehetőség stb. A nemzeti függetlenség eszméje csak i 11 u s i ó, ha vele szemközt 52 részletes függetlenség áll.* Mi pedig elfelejtettük mindezt és szaporitottuk a függetlenségeket és illusiókat és összevegyitettük az alig megosztott hatalmakat. Azzal mentegetik, hogy a hatalmak megosztása, mint egy hivatalos lap nem rég magyarázá, csak a tudósok vesszőparipája és hogy a nép nem elégedetlen. Erre csak azt felelhetni, hogy a tudósok vesszőparipája sokkal hasznosabb lény, mint a tndatlanság vesszőparipája, és hogy a hozzáértő jogászok és az érdekelt iparos osztály elégedetlenségének nyilvánításaival szemben azt, hogy a n é p alatt ez esetben értett tudatlan parasztosztály nem szerkeszt sérelmi feliratokat és ellenzéki czikkeket, még saját elégedettsége jelének sem vehetjük. Az eszmék és intézmények fejlődésének e futólagos vázlata után előadásunk kimért keretében a jogállam követelményeinek, jó igazságszolgáltatás és közigazgatás azon feltételeinek felémlitésére kell szorítkoznunk, melyek nélkül a hatalmak megosztását biztosítani és következetesen kivinni nem lehet. E követelmények és feltételek között kettő lényeges. Az első az anyagi közjognak, és pedig alkotmány- és közigazgatási jognak — ebben az adminisztratív közegek jogi felelősségének — oly kimerítő törvényes szabályozása, minő a magánjogé. Természetesen ennek kezdeményeit sem látjuk p. o. úgynevezett pénzügyi jogunknak, tényleg pénzügyi jogtalanságnak codificálásában. Ki valaha a közigazgatás p. o. a közlekedésügy terén foglalkozott, elijedhetett a tételes jog teljes hiányától, melyet a politikai hatóságok még általános jogelvekkel sem pótolhatnak, mint a jogtudó bíró pótolhatja a magánjogi törvények hiányát, mert a politikai hatóságok az általános jogelveket sem ismerik, a minek elég jelét adják azután ugy classikus iudicaturában, mint classikus rendeletekben. Ezekben virágoznak a Mittermaier által jellemzett azon »leidigen Billigkeits-Theorien, womit man die wohlerworbenen Rechte der Einzelnen nach dem Leisten eines sogenannten Gemeinwohls zu richten und zu recken sucht.« Ezekből hiányzik a jog lényege: az egyenlő mérték, hiányzik a jog alakja, következetesség és rendszeresség. A közjog legfontosabb részeinek — vallásszabadság, egyesülési jog stb. — rendezetlenségével szemben azt szokták mondani, hogy csak elméletben hiányosak, tényleg tűrhetők állapotaink a szabadelvű szokások és gyakorlat folytán. A régi indifferentismus és apathia érv legyen a törvényes oltalom alkotása ellen. Méltán kérdhetjük a semmittevés ezen apológiájával szemben Benjámin Constant-tal : >Est on libre, quand c'est la douceur des moeurs publiques ou la modération d'un ministre qui est la seule garantie du citoyen ?< Nincs okunk büszkélkedni a patriarkális ius non scriptummal. Inkább sajnálni lehet egyáltalán az egyetemes jogfejlődés szempontjából azt, hogy míg a római illetve 16. századbeli olasz ius privatum receptiójával kifejlett magánjogot nyert Európa, addig hasonló fejlettségű, rendszeres ius publicum alkotására eddig képtelen volt, az arra vállalkozott természetjogi tudomány hibás alapjai folytán. A második lényeges követelmény az, hogy legalább minden egyéni jog feletti vita, akár magános és magános, akár magános és az állam között, akár közjog akár magánjog felett folyik, ily jog adminisztratív sérelmének üldözése, végre a birói és közigazgatási hatóságok illetőségi összeütközése, mint törvénykezési ügyek, a független, felelős, rendes bíróságok hatáskörébe utasíttassanak. Ezeket a nálunk tervezett, részben nem jogtudó laikusokból, túlnyomóan közigazgatási hivatalnokokból alkotott külön közigazgatási bíróságok nem pótolhatják, legkevésbbé nálunk, hol az átlagos miveltség csekély. Nincs, nem lehet bizalom függő, az államérdek részére hajló és a birói impassibilitáshoz nem szokott közeg jogosztásában, midőn az egyén és állam érdekei, jogai egymással szemben állanak. Bizalom hiányában pedig ezen igazságszolgáltatás nem lehet alkotmányos. Lélektani lehetetlenség, hogy normális ember, ki igazgatni, cselekedni, parancsolni szokott a kormányzat érdekében, megfelelhessen a nehéz birói functiónaka kormányzati érdek ellenére is. Ezen az emberi természetben rejlő igazságot megerősíti évezredek tapasztalata. »Es gibt nur eine GerechtigkeiU — mond Feuerbach, — »eine doppelte .Tustiz, eine Justiz derGerichte, eine Justiz anderer als richtterlicher Behörden, hat nicht viel mebr Sinn, als eine rechte Justiz ím Gegengsatze zu einer nicht rechten, eine gesetzmássige im Gegensatze zu einer willkürlichen-« A szolgabíró vagy alispán azáltal nem válik alkalmas biróvá, hogy igazságszolgáltatási funktiót ruháznak rá. »Eine AdministrativJustiz ist keine Justiz, eben weil sie einejVerwaltungsjustiz iste, mond Puchta. Az ellenvetéseket e követelmény ellen rég megczáfolták. Kifejtették, hogy az állam érdeke nem szenvedhet, hanem csak nyerhet az által, ha minden jogsértés megtorolható, megelőzhető lesz. Az államnak sem lehet más mint jogos érdeke. És az önkény hatalmával rendelkező és ez által szükségkép depravált kormányközegek közvetlenül is, közvetve is károsítják magát az államhatalmat. Kifejtetté^ hogy a rendes biró szakértelme itt épugy elég, mint a polgári élet ezernyi viszonyaiban, melyek gazdasági technikai oldalát szintén nem ismeri, de nem is kell, hogy ismerje; csak a jog alkalmazásról van szó, ugy a magánjogi mint a közjogi vitában; az esettel változó administrativ instructio pedig természetesen nem lehet jogforrás. Kifejtették, hogy az administratio gyors és független eljárását fel nem függeszti, csak utólag megítéli a bíróság ; a közigazgatás menete tehát nem szenved, rendes lefolyása nem zavartatik az által, hogy fölötte is, mint minden különben változó, előrelátbatlan, önkényü felett, a jog és annak hivatott őre, a jogtudóbiró áll. A közigazgatási hivatalnokok tekintélyét sem sértheti a jogi ellenőrzés, hacsak azon félelmességet, melyet a büntetlen jogtalanság hatalma szül a népben és a melylyel a politikai hatóság jogi ellenőrzés hiányában felruházva lenne, nem tekintjük kívánatos, jogos tekintélynek. Ha a mi bíráink ítélhetnek miniszteri rendelet törvényessége felett, akkor Ítélhetnek szolgabírói és adóbehajtói intézkedés jogossága felett is. Rámutattak a minden érvnél hitelesebben bizonyító kísérletre, két virágzó culturállam, Anglia s az amerikai Unió példájára, tapasztalatára. A valódi akadály tehát, mint minden alkotmányos követelményé, csakis a kormányok absolutismusa. »Mint az államok gyermekkorában az egyén az önsegélyt csak nehezen engedi csorbittatni, ugy a kiképzett államalkatban a kormány.« E találó szavakkal magyarázza Zachariae, hogy rendezett államokban sincs minden jogügy birói hatáskörbe utasítva. Csakis nálunk járul ehhez ez időszer int az igazságügy példátlan inferioritása, mely a ressort-érdekek egyenjogúságának ürügye alatt teljesen alárendeltetett a pénzügyi és belügyi politikai tekinteteknek és hatalmaknak. Eléggé jellemző legújabb példa erre, hogy a közigazgatási bíróságok szervezésébe mint politikai ügybe (!) be nem foly igazságügyi kormányunk. Nem bocsátkozhatunk itt részletes fejtegetésbe a közügyek jogi eleméről vagy a felállított helyes elv kiviteli módozatairól. Csak jelezni akartuk, hogy ezen elv a jogállam standard-ja, melytől elpártoló jogász tudományunk renegátja.