Magyar Themis, 1880 (10. évfolyam, 1-40. szám)

1880 / 23. szám - Igazságszolgáltatásunk és közigazgatásunk reformja az államhatalmak megosztása szempontjából

— 183 — és a képviselőháznak tárgyalásai az 1869 : 4. t.-cz. felett (1869. évi 34—48-ik ülés) odamutatnak, hogy e megosztás csak munkaosztásként jellemeztetett, mi megfelelne p. o. a socialista Scháffle nemzetgazdasági felfogásának. A tárgyilagos jogpolitikai szempontokat háttérbe szorította a pártpolitikai taktica, az ellenzék küzdelme a birói kinevezési rendszer ellen, melynek elodázása végett és nem benső összefüggése miatt, az együttes közigazgatási újjászervezést sürgették, kik a jogállam ez alapkövének lerakásában, az önálló birói hatalom szervezésében, csak a megyei hatáskör csorbítását és a vészes bureucratikus centralisatio alpháját látták. Az ellenzék legalább a csekélyebb jogügyeket, a tyukpereket mint Várady Gábor nevezé, a szolgabírói iurisdictiónak megmenteni óhajtá, és Tisza Kálmán már akkor utalt az angol békebirói mintaintézményre. A birói s végrehajtó hatalom határkérdése futólag megpendítetvén Várady Gábor álta), Hrabár képviselő az 1869. június 24-iki ülésen azt feleié, hogy a tudomány arra nézve még nem jutott megállapodásra, mi a parlament tudományos informatióját kimerité. Említést érdemel Várady Gábor megjegyzése, hogy a birói és közigazgatási hatóságok illetőségi összeütközése igazságügyi vita, melynek elintézése birói teendő, miért helytelen volt azt a minisztériumra bizni. Ez ugyan nem gátolta később a kormányra jutott ellenzéket abban, hogy számos igazságügy feletti illetőségi vitát a minisztérium hatáskörébe ne vonjon, mit a semmitőszék p. o. a gyámügyi törvénynyel szemben türt, hiven ragaszkodván az 1868: 54. t.-cz. 50. §-ának betűihez, melyek szerint csak bíróságok illetőségi összeütközése felett ítélhet. E szerint ki van ugyan mondva, bogy az igazságszolgáltatás és közigazgatás különválasztatnak, hogy a bíróságok nem járhatnak el más mint törvénykezési ügyekben, mert eljárásuk különben hivatalból észlelendő semmiségi esetet képez, de nincs megállapítva az; hogy mi tehát törvénykezési és mi közigazgatási ügy, ami sok esetben kétes és igy számtalan illetőségi összeütközésre alkalmat ad. És részünkről tévesnek tartjuk a jelen igazságügyminiszternek az 1880. évi költségvetési vita alkalmával tett azon magyarázatát, hogy minden, bár adminisztratív intézkedésből származó magánjogsértés most is rendes birói, a fiskus ellenében orvosolható, mi tudtunkkal sem a régi, sem a fenálló gyakorlatnak meg nem felel. Tévesnek tarjuk azon nyilatkozatát is, hogy csak oly esetek, melyek vitás közjogot vagy közigazgatási érdeket érintenek, nem utasíthatók a rendes bíróságokhoz, mert különben ezek tulterheltetnének; ezen gyakorlati nehézséget részünkről a közigazgatási külön bíróságok alkotásának indokai között a leggyarlóbbnak tartanok. A municipalis közegek eljárása olcsóbb ugyan az államra nézve, de meg is felel az árának. Sajnálatunkra az 1880. évi nagy országgyűlési viták a közigazgatási reform felett az adminisztratív és törvénykezési ügy problémáit szintén mellőzték és a formális szervezés felszínére szorítkoztak. Sajnos e mellőzés, mert csak a hatáskörök objectiv, tárgyszerű megállapításában hajtható végre nagy alaptörvényünk és mert ennek hiányából sok félreértés, önkény, zavar eredt és fog eredni. Azt hiszik még tekintélyes jogászaink között is némelyek, mint p. o. a büntető-törvénykönyv életbeléptetése iránti tanácskozásokból is kitűnt, hogy igazságszolgáltatási ügy az, mi a bíróságok hatáskörébe, közigazgatási ügy, mi a közigazgatási közegek hatáskörébe utasittatik, tehát a subjectiv felosztást, a megosztást az alanyban, a tárgyi osztályozás alapjává teszik, mi a helyes logikának egyenes felforgatása. A szolgabíró, ki rendőri kihágás felett vagy bagatell-perben ítél, ez ügyet nem teszi adminisztratív természetűvé. E részben a törvényhozás hatalma mivel sem nagyobb, mintha azt akarná decretálni, hogy ha a közlekedésügyi minisztériumhoz utasitana gymnasiumi szervezést, ez ne legyen többé közoktatási, hanem vasúti ügy, vagy hogy, ha a kereskedelmi minisztériumhoz osztaná be az ujonczozást, ez ne legyen többé honvédelmi, hanem postaügy. A törvényhozás a helyes logikát megsértheti ugyan, de azért a természetes rend felbontása logikussá nem válik és a tárgyak és tények logikája nem szenved változást. E kérdést hivatott közjogi iróink: Récsy, Korbuly stb. nem látszanak észrevenni; a hatvanas években a »Magyarország* egy czikksorozatában tárgyalta azt Csemegi Károly; ujabban Concha, Lechner stb. tanulmányai érinték. A magyar jogászgyülés, a német nyomán, csak az államhivatalnokok felelősségéről nyilatkozott. Az irodalom és szakértelmiség áthatását a most virágzó gyakorlati aerára természetesen e kérdésben is nélkülözzük. így csak azon tényt kell constatálnunk, hogy törvényhozásunk az 1869-iki alapot, a birói és végrehajtó hatalom elválasztását, öt év óta elhagyta s ahhoz visszatérni eddig mi hajlamot sem mutat. Természetesen lehetnek igazságügyi politikai szempontok, melyek indokolhatják törvénykezési ügyek elvonását a bíróságoktól, a mint terhelésüket közigazgatási ügyek ellátásával indokolhatják. De az e részben nálunk szereplő érveket, u. m. némely ügyek csekélységét, a közigazgatási eljárás olcsóságát és a históriai traditiót részünkről adott viszonyaink között sem tartjuk helyes igazságügyi politikai szempontoknak. A számszerinti csekélység mértékét, mely az érintett érdek fontosságát alanyára nézve mibe sem veszi, mely mögött azon cynismus rejlik, hogy a szegény állam csak gazdag polgárinak oszt megnyugtató igazságot, az egyenlő jognak legszentebb elveivel oly homlokegyenest ellenkezőnek tartjuk, hogy azzal compromissumra lépni, szerintünk egyértelmű a jog feláldozásával a politika, és pedig rosz politika kedveért. Hivatkoztak az angol békebiróra. Ritkán tapasztaltuk parlamentáris vitában is az analógia és hypothesis törvényeinek oly esetlen sértését, mint ezen hivatkozásban. Az angol békebiró relatíve qualifikált rendőri és igazságszolgáltatási közeg; birói eljárása hol fontosabb, collegiális, hol egyes birói, felebbezhető a quarterly session-hez, a békebirák gyűléséhez, a rendes központi bíróság pedig mindenkor beavatkozhatik és magához vonhatja az ügyet (writ of certiorari, mandamus). Biztosítékot nyújt a békebiró büntetőjogi és magánjogi felelőssége minden dolus és culpa (without reasonable cause) esetében, mely felelősség alapján ellene a személyében vagy vagyonában sértett fél törvényes elégtételt közvetlenül és birói uton nyerhet; biztosítékot nyújt még administrativ eljárásnra nézve is, a kifejlett törvényes anyagi közigazgatási jog, melynek sértéséért az administrativ közeg ép ugy felelős rendes bíróság elölt, mint bármely törvényes magánjog sértéseért; biztosítékot — the lait not least — nyújt végre az emberek minősége nemcsak minimalis 1000 — 3000 frtnyi évi tőkejövedelem, hanem pusztán azok kinevezése folytán is, kik mint Blackstone mondja, »of the best reputation and most worthy men of the county* — a megye legjobbhirü s legtöbbet érő emberei. Egy mivelt, gazdag, független angol aristokratát, ki szellemi és anyagi erejét a közszolgálatnak feláldozza, ki büszke őseinek önzetlen példájára és mint ők, pártatlan igazságszolgáltatásának köszön tekintélyt és bizalmat az őt környező népnél, melynek viszonyait ismeri, párhuzamba helyezni a magyar falusi biró paraszturi hatóságával, kinek ősei apja, kinek miveltsége a miatyánk, kinek ambitiója a zseb, ez valóban oly logikai merészség, melyet a legjobb akarat sem alakithat igazságügyi politikai érvvé. Föok a legheterogenebb functiók ujabb összevegyítésére, most mint hajdan, a költségszempont szokott lenni. Politikai arithmetikánk igen egyszerű: az érdekek tárgyi becslése és összhangba hozatala helyett a budget, bizonyos minuendo licitatió megállapítása, melynél a legolcsóbb, a legkevesebbet adja és kapja, kinek hangja a leggyöngébb, a legnyomatéktalanabb. Már pedig a nyugoti culturállamok példája, melyek akkor, midőn mai állapotainkhoz hasonló fejlődési fokon állottak, nagy, lángelmü és lángerélyü jogreformáló igazságügyi kancellároknak örvendeztek, nálunk ugy látszik csak — elrettentőén hat. Ennek egyik oka és hatásában ehhez hozzájárul közértelmiségünk fejletlen és szervezetlen volta. Még az irányadó körökben sincs meg kellő mértékben belátása annak, hogy a culturczélokra és köztük első helyen az igazságügyre költött beruházások productiv természetűek, hogy azok még a gazdasági jólétet is emelik, a mennyiben annak alapfeltételeit — a jogbiztonságot és joguralmat — létesitik és erősbitik. Ejbelátás hiányában, igazságügyünk szakadatlan árlejtése mellett, méltán félünk azon elkésett tapasztalattól, hogy az igazságszolgáltatáson kezdő államcsőd leghamarabb visz teljes anyagi bukáshoz is. Végre a traditió népszerűségét, a megrögzött előítéletet kell említenünk azon okok között, melyek az 1790-ben előkészített, 1848-ban kivívott jogállami alapok ellenében tisztán empirikus, elmélet nélküli reactióra késztettek A következményeiben teljesen át nem értett intézmény, mint idegen ültetmény, nem verhetett eléggé mély gyökereket, hogy annak következetes és teljes kifejlődése meg ne akadályoztathassék. És ily esetben nem a felvilágosítás kötelességét, hanem az inconsequentia jogát merítik a közvélemény gyengeségéből azok, kik előtt az impérium ma is domínium: ius utendi et abu t e n d i. Az 1869-iki többség nem látta át teljesen a dolgok összefüggését, midőn nem merte a modern iustitiától válhatlan modern administratiöt is szervezni, hanem concessiót tett azoknak, kik a nemze-