Magyar Themis, 1880 (10. évfolyam, 1-40. szám)

1880 / 16. szám - a magyai- büntető-törvénykönyv magyarázatához

— 126 — Adalékok a magyai- büntető-törvénykönyv magyarázatához. XXI. Excessus mandati. Ha a tettes a bűntett vagy vétség minőségét, vagy a körülményeket illetőleg súlyosabb beszámítás alá eső cselekményt követett el, mint a melyre a febujtó reábirta, a felbujlás határainak túllépése, a doctrina műnyelvén (bár sziik, a felbujtás csupán egyik módjától vett elnevezéssel) u. n. excessus mandati forog fen. Ámbár elvileg a felbujtó felelőssége szándékának causalitásán alapszik, a feltett esetben pedig a tettes vagy épen nem, vagy legalább nem egészen a felbujtó akaratának megfelelően, nem reábiratásaértelmében járt el, de mert a felbujtás következtében lépett egy á talán a cselekvés terére, előáll az a kérdés, ha vajon nem vonható-e mégis felelősségre a felbujtó még azért is, a mire dolusa nem terjedt ki, a mire nem birt reá, a mit tehát a tettes a felbujtás határainak úgyszólván önkénytes túllépésével követett el? Elsőben is tüzetesen megállapitandók a kérdés szinterének határvonalai, ugy positiv, mint különösen negatív irányban. Az előrebocsátott fogalomnál fogva nem forog fen sajátképeni excessus mandati: a) ha a tettesnek bűnös tevékenysége szűkebb körben mozgott, mint a hogy a felbujtó a határokat kijelelte, vagyis ha quantitative kevesebbet követett el, mint amennyire reábiratott, azaz enyhébb beszámítás alá eső bűncselekményt; p. o. ha a szóba jövő bűncselekményt csak megkisérlette, vagy rablás helyett lopott, stb. Természetesen a felbujtó felelős lesz szándékának ezen csak részbeni megvalósításáért is, de csakis ennyiben, azaz büntettetni fog csak a kísérletért vagy csak a lopásért. Azok, kik az eredménytelen felbujtás büntethetőségének elvét vallják, kénytelenek itt tovább menni, ugy hogy j szerintük az, ki rablásra bujtott fel és csak lopás követtetett el, felelős lesz a bevégzett lopásért és rablás kísérletéért. A mit azonban e részben Bemer mond: »der Auftrag zu dem grösseren Verbrechen schliesst den Auftrag zu dem geringern, das denselben Charakter trágt, in sich«, ily feltétlenül odaállítva, nem ismerhető el helyesnek. Nem áll tehát p. o., hogy az, ki lopásra bujtott fel, felelős lesz egyszersmind a csalásért, melynek segélyével a felbujtott a kérdéses tárgyat esetleg megszerezte, vagy az, ki pofonütésre bujtoit fel, egyszersmind felelős a legazemberezésért. A concret körülményekből derítendő ki előbb, ha vajon a felbujtó szándéka az elkövetett qualitative vagy quantitative kisebb bűncselekményre nézve legalább eventualiter nem irányult-e, vagyis nem volt-e a felbujtó arra nézve is legalább indolo eventuali ? Szabályként csak azt lehet felállítani, hogy a felbujtó, ki többet akart, mint a mennyit a tettes elkövetett, az enyhébb beszámitás alá eső cselekményért is felelős lesz, a mennyiben ez a súlyosabb beszámítás alá eső cselekményre irányzott szándékának részleges megvalósítását képezi. De semmi esetre sem lehet ilyenkor sajátképeni túllépésről szó. b) Nem állapítják meg továbbá az excessus mandati esetét a felbujtás tárgyát képező bűncselekmény véghezvitele folyamában vagy következtében beállott azon jogellenes eredmények sem, melyek a tettesre nézve is vagy épen nem, vagy csak gondatlanság czimén számithatók be, p. o. ha a lopásra felbujtott a lopás alkalmával gondatlanságból tüzet okoz. Ha a felbujtót e tekintetben is legalább culpa terheli, p. o. ha ő maga beszélte rá a tettest, hogy éjjel lopjon, hogy gyertyavilágot használjon stb. és tudta, hogy a lopás szinhelyén gyúlékony tárgyak vannak, — felelős lesz bár saját gondatlansága miatt a tűzvész-okozás vétségeért, de fogalmilag épen nem mint a tűzvészokozás vétségére való f e 1 b u j t á s é r t. A felbujtás határainak túllépéséről sajátképeni értelemben — a felhozott esetek kiküszöbölésével — csak akkor fogunk szólhatni, ha a tettes valósággal excedált, ha a felbujtó által kiszabott határokat tényleg túllépte, vagyis ha a szándékos reábirás tárgyátképező bűncselekménynél vagy a körülményeket (quantitative), vagy a minőséget (qualitative) illetőleg súlyosabb beszámitás alá eső cselekményt követett el; p. o. egyszerű lopás helyett lopást súlyosbító körülmények közt, vagy rablást. Ha ily értelemben vett excessus mandati forog fen, akkor, mert a tettes valóságban megbizás nélkül, vagy ellenére minden befolyásolástól menten, pusztán saját kezdeményezéséből, önmagából merített elhatározás folytán cselekedett, mert e szerint a felbujtó dolusa a súlyosabb beszámitás alá eső jogellenességhez semmi causalis vonatkozásba nem hozható, tehát e részben többé j tulajdonkép nem is tekinthető felbujtónak, kézenfekvő igazságtalanság és fogalomellenesség lenne, a felbujtót mint felbujtót az általa nem szándékolt bűncselekményért is csak azért büntetni, mert egyátalában felbujtott. Ez az egyátalában felbujtás maga nem lehet elég jogalap arra, hogy a tettes bárminemű, a felbujtással semmi összefüggésben sem álló bűncselekményéért is a felbujtó vonattassék felelősségre. A felbujtónak mint ilyennek felelőssége mindig csak valamely határozott bűncselekményre directe, de lehet eventualiter, vagy alternative irányzott dolusán alapszik; a hol ez hiányzik, mint az excessusnál, — különben nem is lenne excessus, — még ha vádolható is gondatlansággal, ez alapon, de nem mint felbujtó fog büntetendő lenni, mert az utóbbi feltevés mellett becsúsztatott gondatlanságbóli felbujtás (culpose Theilnahme) fogalmi képtelenség. A súlyosabb beszámitás alá eső cselekmény, a mennyiben excessus, mert a felbujtó nem akarta, elvileg tehát csak magát a tettest fogja terhelni, s mint annak nem befolyásolt elhatározással elkövetett bűncselekménye büntetendő. Akárhogy érveljünk, mindig csak oda jutunk ki, hogy a szóban forgó kérdés tulajdonkép nem is a bünrészesség, hanem a büntetőjogi beszámitás és felelősség átalános tanába vágó, s mint ilyen kizárólag a dolus és a culpa szabályai szerint eldöntendő kérdés. Elvileg tehát leghelyesebb azon codexek álláspontja, melyek mint p. o. a hesseoi és a német btk., az »excessus mandati« kérdéséről kifejezetten nem is intézkedtek, utalva ezzel mintegy a gyakorlatot a szándék és a gondatlanság általános beszámítási elveinek alkalmazására. Széles, de mégsem kimerítő casuistica, sőt mindenféle helytelen praesumtiók foglaltatnak a bajor btk. 52. §-ában, melyet különben felette érdekes tartalmánál fogva, helyénvalónak látunk szószeriní idézni: »Einem Urheber durch Befehl. Auftrag und dergleichen ist nicht nur diejenige Tliat zuzurechnen, worauf dessen Willenserklárung aus| drücklich und namentlich gerichtet var, sondern auch ]) jedes nicht ausdiüeklich ausgenommene Verbrechen, welches der'Vollbringer als Mittel zur Ausfuhrung des ihm ü-ertragenen Verbívchens begangen hat; desgleichen 2) jedes Verbrechen, welches als Folge aus der übertragenen Handlung entstanden ist, so veit es dem Uebertragenden zuzurechnen \váre, wenn er selbst diese Handlung ausgefiihrt hátte. Wenn aber 1) von dem Yollbringer statt des ihm übertragenem Verbrechens cin anderes ausgeführt vorden ist, welches veder als Mittel, noch als Folge mit dem Uebertragenen in Verbindung steht, so ist der Volhnachtgeber oder andere unmittelbare Urheber nach den Gesetzeu wider den nachsten Versuch des übertragenen und nicht ausgeführten Verbrechens zu strafen. 2) War das Verbrechen, welches der Vollbringer als Mittel zur Ausfúhrung der übertragenen Hauptthat begangen, von dem mittelbaren Urheber bestimmt ausgenommen, so ist diesem bloss die vollführte Hauptthat, und wenn diese unausgeführt geldioben, bloss der nachste Versuch zu dem übertragenen Verbrechen zuzurechnen. 3) Wenn endlich der mittelbare Urheber dem Vollbringer zugleich die Ait der Ausf'ührun>í vorgeschrieben, dicsér aber mit Ueberschreitung der bestimmten Grenzen die That unter beschwerenden Umstánden vollzog^n hat, so ist jener zwar des entstandenen Verbrechens, jedoch ohne Rücksicht auf die nicht beabsichtigten strafbarenEigenschaften desselben für schuldig zu erkennen.« Némileg rövidebben és elméletileg helyesebben intézkedik a württembergi btk. 76. art: »Dem Anstifter ist jede von ihm nicht ausdi üeklich ausgenommene That, velche als Mittel >ur Ausführung des bezweckten Verbrechens nothwendig war, und jedes Verbrechen als vorsatzlich zuzurechnen, welche a!s unvermeidliche Folge aus der beabsichtigten That entstanden ist; vorausgesetzt, dass der Anstifter die Nothwendigkeit jenes Mittels und die Unvermeidlichkeit dieser Folge gekannt habe.« Szabatos és ezért kétségtelenül relatíve legmegfelelőbb codexünk 73. §-ának ide vágó első tétele: »Ha a tettes súlyosabb büntetés alá esö cselekményt követett el, mint a melyre a felbujtó reábirta: a súlyosabb beszámitásu cselekmény a felbujtót nem terhelik Alapeszméjének egyszerűsége és logikai tagoltsága nélkülözhetővé tette a széles casuistikát, valamint mindazon igazolatlan praesumtiókat, melyekre a fenebbiekben idézett törvényszakaszokban akadunk. Igazolatlanok pedig e vélelmek, mert a »Nothwendigkeit des Mittels« vagy az »Unvermeidlichkeit der Folge« nem egyebek, mint oly concret körülmények, melyekből előbb még a felbujtó dolusa csak kiderítendő és legtöbbször ki is deríthető, de nem képeznek elég alapot arra, ipso facto »vorsátzlich zuzurechnen«, ép ugy, mint az u. n. »protestatio facto contraria«, azaz a felbujtónak a túllépés elleni előzetes szóbeli tiltakozásából magában ; véve még nem lehet praesumálni, hogy a tiltakozó felbujtó azokat | épenséggel nem szándékolta. Mindazonáltal némileg feleslegesnek I tekintendő a kérdéses szakasz. Először mert, a törvény szerint fel-