Magyar Themis, 1879 (9. évfolyam, 1-55. szám)

1879 / 10. szám - Egyházjogtan különös tekintettel a magyar protestans egyház jogi viszonyaira

._ 70 határozatlansága, »a mely a magyar prot. egyházban valóságos primi­tív fejletlenségi állapottá fokozódik,« a mi pedig legfőbb: »az előmun­kálatok és segédeszközök teljes hiánya.* Itt már az író kénytelen első forrásból meríteni még a történelmi anyagot is, mert másodforrások sem az egyháztörténelemböl, sem az egybázjogból nem léteznek, s miután még forrásgyűjtemények sincsenek, még az első forrásoknál is elsőbbekhez kell nyúlnia. A mi elődeink, legalább az egyházjogi tudo­mány terén, nem nagy örökséget hagytak ránk. Szerzőnek telje en igaza van, s mind ennek az előadottak közül bizonyára az egyházjog­tan kétlakisága volt legfőbb oka, meg fajunknak ama ke'eti kényelem szeretete még a tudományok terén is, hogy közvetlen forrás után nem igen szeret dolgozni, szereti, ha azokat más ássa ki részére és ő már készen kapja. Ez a hibája lehetett elődeinknek, és annál inkább üdvö­zöljük szerzőt, hogy nem riadt vissza e téren a magyar prot. egyház­jogi források közvetlen tanulmányozásának nehéz és fáradságos mun­kájától ; üdvözöljük szerzőt, hogy jelen müve által nem-jogász létére a jogtudomány irodalmi munkásainak sorába lépett, és pedig annak oly ágában, mely jogi irodalmunkban méltán legelhanyagoltabbnak mondható. Ép azért hisz°m, hogy örömmel fogják venni e lapok tisztelt ol­vasói, ha ez érdekes munkát a főbb vonásaiban meg fogom ismertetni. II. A munka a »Bevezetés«-sel kezdődik. Miután e mii inkább theo­logusok számára készült, legelső sorban is a jog fogalmát igyekszik az olvasóval megismertetni kapcsolatban az állam fogalmával. Habár e részbeni fejtegetései legtöbbnyire a mai tudomány színvonalán álla­nak is, másrészt azonban ismét oly túlélt eszméket penget s oly defi­nitiókat ad, a mi a jogászi érzéket kellemetlenül érinti. így nem kü­lönbözteti meg szerző a »kényszer« és »eröszak« fogalmát; mindkét szót össze-vissza alkalmazza, nem ügyel a kettő közti éles különbségre, pl. »az államban a jog is mint a kötelesség az erőszak (! ?) védelme alatt áll«. Pedig épen az erőszak legyőzése és fékentartása az állani egyik legfőbb czélja, a mi ellenében az állam a szükséges mértékig kényszert alkalmaz. Az államot a többi társulatokkal egy sorba helyezi, midőn azt mondja: »törvényes jogot alkotni minden társulat­nak kizárólagos jogában áll a maga körére nézve, mert csak ö n­maga képes meghatározni lételének czélját es működése esz­közeit. Ebből az eszméből kiindulva fejtegeti aztán tovább az állam törvényhozási és a kormányzó hatalom rendeletkiadhatási jogát. Hogy e kiindulási pont a lehető legtévesebb, nem kell bővebben fejtegetnem. A részvénytársaságokat, jótékony s efféle egyleteket e tekintetben az állammal coordinálni, nem jelent kevesebbet, mint hogy vagy vala­mennyi egyformán souverain hatalommal bír, vagy egyik sem — s így az állam sem. Hasonló tév. s eszmék és kifejezések nagyobb számmal fordulnak elő, amelyek egy remélendő uj kiadásnál okvetlen javítást szükségeinek. Ezután az egyház lényének és fogalmának fejtegetésére és meg­határozására tér át szerző; itt már kilátszik a theologus. E részbeni fejtegetései nemcsak sikerülteknek, hanem — a mi szerzőnek különös dicséretére válik — minden felekezeti elfogultság nélkülieknek mond­hatók. Példát vehetnének róla egyéb egyházjogot irt jogászaink, kik, midőn a keresztyén egyházról beszélnek, a többi vallásfelekezetek fi­gyelmen kivül hagyásával csakis a római katholikus egyházat tartják szemük előtt; szerintők a keresztyén egyház egysége csakis ez utóbbi­ban valósul meg, a mely egység a római szentszékben kulminál; ez okoskodás ellen méltán tiltakozhatnak a protestáns és egyéb keresz­tyén felekezetek, mert e szerint vagy ők is mindnyájan katholikusok, vagy nem keresztyének. Mily máskép és megnyug'atóbban hangzik e tekintetben szerző felfogása: »a keresztyénség egész tartalmi gazdag­ságát nem valamelyik felekezete tünteti fel, hanem összes felekezetei együttvéve. Egy nagy élőfa, melynek ágai a felekezetek ; az élőfa csak ágai által él, és az ágak csak az egész fával összeköttetésben élnek. Tehát a különválások által az egyház egységének fogalma nincs fel­adva, mert bármily különböző nézetek honosultak is meg a felekezetek körében a resz'et kre nézve: mégis mindeniknek kiindulási pontja a Jézm Krisztus, az ő benne nyilvánult vallási és erkölcsi élet megvaló­sítása.« Szerző szerint a keresztyén egyház egységét, miután magas szellemi jelleménél lógva minden anyagától ment, nem lehet külső anyagi, hanem csupán belső szellemi értelemben venni. A megjelent első füzet legterjedelmesebb, de egyszersmind leg­érdekesebb és legbc csesebb részét is »az egyház jogi viszonyainak tör­ténelmi kifejlődése« képezi. Szerző ezzel megmutatta, hogy van érzéke a jogi fejtegetések mai — egyedül czélhoz vezető módszeréhez, mely első sorban mindig a történeti alapot keresi s ezen állva építi fel a jogrendszert. Álláspontja a történeti fejtegetéseknél teljesen elfogu­latlan, világtörténeti nézpontra helyezkedik és a keresztyénséget és egyházat mint világtörténeti tényezőt felfogva, fejtegeti annak szere­pét, hatását a politikai alakulásokra és állapotokra, s ezeknek viszont­látását az egyházi élet fejlődésére. Epen nem tartozik azon történé­szek, egyházjogi irók és theologusok közé, kik az egyházat tekintik a világtörténeti események irányadójának s kiindulási pontjának, minden jó forrásának, de azért megadja neki a magáét; s elfogult protestáns nézpontra sem helyezkedik, a catholikus egyház cultura'. politikai és jogi missióját aligha méltányolja valaki kellőbben, mint szerző. Másrészt azonban kifogásolnunk kell szerző jogtörténeti fejte­getését, a mennyiben az részben minden egyéb, csak jogtörténet nem. Igazságtalanok lennénk, ha szerző helyzetének nehézségét kellő­leg nem méltányolnék. Az egyházjog ugyanis közjogi természeténél és azon fontos szerepnél fogva, melyet mint tényező a világtörténetben elfoglal okvetlen megköveteli az Írótól, hogy az egyházjog történetét magasabb politikai szempontokból is tárgyalja; de mértéket kell tar­tania E mértéket meg is tartja szerző mindaddig, míg az egyházjog történetét az első századokban tárgyalja, tehát míg az egyház világ­történeti tényező nem volt. Az első keresztyén egyházak szervezetét, a clerust és ezek történeti fejlődését oly világosan 6s oly praecisióval adja, hogy nemcsak jogásznak, hanem laikusnak is igen hasznos és gyönyörködtető olvasmánjt nyújt. Azonban szerző később egészen ki­esik a kerékvágásból, annyira elmélyed a magas politikai — hogy ugy szóljak — diplomatiai fejtegetésekben é< kedvencz eszméinek tárgya­lásában, hogy mig egyrészt teljesen megfeledkezik arról, hogy jog­történetet ir. másrészt kedvencz eszméit annyira túlhajtja, hogy elte­kintve a kimondott eszmék értélétől, annak kézi vagy tankönyvben épen nincs helye. Csak egy példát idézek. Midőn a magyar egyház jelentőségét a keresztyénségben tár­gyalja, mint jó hazafi kellőleg kiterjeszkedik erre is; de másrészt e je­lentőséget túlbecsülve, olyat is állit, a mit ugy pusztán oda vetve a leg­jobb hazafi Bem képes azonnal elhinni. Szerinte ugyanis a Szent István királynak SzilvcsziT | ápa által történt niegajándekoztatása a királyi koronával az egyetemes egyháztörténetben korszakot alkotó esemény; szerinte ez képezi okát és kezdőpontját az egyházi hatalom fénykorá­nak és a római német császárság hanyatlásának (!), e körülmény emelte továbbá a franczia király egyházpolitikai jelentéségét, ugy hogy »a három (német, magyar és franczia) közül egy nem gyakorol­hatott többi kegyúri jogokat mindhármok közös egyházi feje (a pápi) feletU (! ?). Mint minden túlzásnak, ugy e fejtegetéseknek is egy frá­zisban kellett végzfidnie. Kézikönyvekben nem szabad ily egyoldalú felfogással előlépni s minden egyéb más tényezőket figyelmen kivül hagyni; az ilyen megjárhatja monographiákban, hol minden magasabb röptű e-zme helyes kifejtésének fejez-tek szentelhetök; itt azonban nem marad más hátra — főleg a tanulónak — mint hinni. Az effélék annyira elfoglalták szerző egész gondolatmenetét, hogy sokszor, de főkép a második szakaszban (a reformatiótól a jelenig) a jogfejlés történet" helyett egyszerűen egyháztörténetet ad, feledve, hogy ez utóbbit röviden s csakis annyiban, a mennyiben a jogfejlődés megvilágítására elkerülbetetlenül szükséges, lett volna szabad felven­nie. Mikor már várná az olvasó, hogy a jogi fejleményt legalább a fe­jezet végén összefoglalni fogja, annak egyszerre vége szakad; vagy ha reassumálja is az eredményt, az nem a jogi, hanem a dogmatikai fej­lődésre vonatkozik. Jobb, habár nem teljesen ment e hibáktól, müvének a magyar protestáns egyházjog történetéről szóló része, s hibái mellett is itt szer­zőnek teljes elismerésünkkel kell adóznunk. E rész nemcsak hogy a leg­szorosabb forrástanulmányokon alapszik, hanem jeles feldolgozásánál fogva önálló irodalmi becscsel is bír. S becsét nem csak azon körül­mény emeli, hogy az eddig megjelent egyházjogokban erre nézve sem­mit sem találunk, hanem az is, hogy az ezután megjelenő, e szakba vágó munkáknak is igen becses anyagot fog szolgáltatni a hiányok pótlására s a hemzsegő számtalan hibák kijavítására. A mű második részében szerző az egyházjog forrásait tárgyalja. Szerzőt itt kettős elv vezette: minél rövidebben, és másodszor az első részben követett történeti rendben adni elő a forrásokat. A szándék igen helyes, csakhogy annak kivitele teljesen elhibázott, ugy hogy nem habozunk kimondani, hogy a megjelent kötetnek e része a leg­gyengébb. Szerző — ugy látszik — nem méltányolja kellőleg a jog­források jelentőségét, minden positiv jognak alíabetáját. Különben legelső sorban is a jogforrások jelentőségéről általában és főleg az egyházjogb n kellett volna szólnia, de ezt e tankönyvnek sem beveze­tésében, sem e helyen nem teszi, s a mint e tárgyalási módból kitetszik a positiv jogforrások igazi jelentőségét maga sem foyta fel kellőié"-. A rövidség ellen nincs kifogásunk; mi sem vagyunk barátai, hogy a tanuló az egyházjogi források egész kötetre terjedő roppant tömegének bema­golásával kinoztassék. Másrészt azonban szerző e részt is ugy tár­gyalja, mintha még mindig történetet ima, megfeledkezik arról, ho^y itt már positiv do oggal áll szemben, hol a dogmaticus tárgyalás elke­rülhetlen; ez képezi a vázat, a mi egyebet mond, az csakis ennek meg­világítására szolgálhat. Az anyag a helyett, hogy kidomborodnék mintegy szetmorzsolódik kezei közt. A kezdő, vagy talán a ki épen nem is jogász, ez előadás fonalán bajosan tudná megmondani hogy honnan kell mentenie az egyházjog érvényes és mai nap is alkalmaz­ható tételeit. Az első kötet harmadik és utolsó részét az »egyház alkotmánya* képezi E tekintetben szerző az eddigi tárgyalási módtól és uralkodó felfogástól sok nevezetes éltérést mutat. Miután azonban e rész a nem sokára megjelenendő második kötetben foglaltakkal szerves összefő* gésben van ennek ismertetését a második kötet megjelenéséig halasz­tóm, a melyet hasonlókép bátor Uszek megbeszélni. Addig is e meg­jelent eiso kötetet, mely jogirodalmunkranézve előadott hibái daczára is nyereségnek tekinthető, figyelembe ajánlom. Dr_ Nm D. Az ügyvédi kamarákból. kező feTiri'tt^te* • "^^ & ^^--terhez követ­Nagyméltóságú Miniszter ur ' vetett tliXT8yÍ kö^e8eknek a fü,y° évi jövedelmi adó kivetésénei kö­i&tS^MSsrent bennünket»hogy °rvosiásért foiyamod-

Next

/
Thumbnails
Contents