Magyar Themis, 1879 (9. évfolyam, 1-55. szám)
1879 / 49. szám
376 vénytársaság megalakítása épugy függ tőlük, mint az alapítóktól, sőt az alakuló közgyűlésen a döntő szó ép az aláírókat illeti; de ugyanezen okból hiányzik az alapítókban is az akarat, ily értelmű manda- tum-ot elfogadni, mert a két elem együttes működésével alakulhat meg csak a társaság, s másrészt az alapítók is ép úgy járnak el saját érdekükben, mint az aláírók érdekében, s igy az egész mandátum in rém suam volna, a mi lehetetlen. Ez vezetett másokat ismét azon felfogásra, hogy az alapítók cselekvősége nem is az aláírók közvetlen érdekében és megbízásából, hanem egy harmadik személy, és pedig a jövendőbeli részvénytársaság érdekében vétetik elő; miután azonban a társaság nem létezésénél fogva mandátumot nem' adhat, az egész jogviszony »negotiorum gestio«-nak, megbízás nélküli ügyvitelnek tekintendő. Ez azonban teljesen téves nézet, mert negotiorum gestio csakis létező személy érdekében vihető, nem létező személynek érdeke nincs. Vagy a mennyiben az illetők a római jogra hivatkoznának, mely szerint a postumus számára végrendeletileg kirendelt tutor bizonyos körülmények közt negotiorum gestornak tekintetik, hasonlókép elhibázott, mert valamely személy létrehozatalára irányult cselekvés épugy,mintatermészetes személyeknél a nemzés, nem tekinthető a jövendőbeli személy érdekében teljesített negot. gestionak, hasonlókép nem az alapitókvagy akár az aláírók részéről a részvénytársaság megalakítására irányzott cselekménynek. Ezen constructiók nemcsak alapjokban hamisak, de következményeikben is olyanok, melyek által a tisztázni kívánt jogviszonyok csak bonyolodottabbakká tétetnek. Ép azért gondolta Auerbach1), hogy a jogviszonynak olymódon kell construáltatni, mely mind az alapítók, mind az aláírók érdekét, valamint a jövendőbeli részvénytársaságot átkarolja. Az aláírók érdeke szerinte, hogy a részvénytársaság tagjaivá legyenek, azaz hogy részvényeket alpari szerezhessenek; erre vonatkozólag az alapítók az ajánlatot már a felhívásban, a tervezetben megteszik, mit az aláírók az aláirás által elfogadnak ; ennek folytán egy adás-vevés i szerződés jő létre, mely annak minden kellékeivel bir, meg van határozva a tárgy, habár az csak rés futura, meg van határozva a vételár. E szerződésnek nagy kihatása van, mert ennek folytán az alapítók, hogy a tárgyat szolgáltathassák, kénytelenek a társaságot megalakítani; ezen constructs tehát mindazon jogi kötelezettségeket is felöleli, melyekkel az alapi- tók a társaság megalakítására vonatkozólag tartoznak. Ennyiben meg is van az előnye a többi felett, de azért mint hibás alapból kiinduló és következetlen, feltétlenül elvetendő. Kiindulási pontját ugyanis azon nézet képezi, miszerint a szerződés az alapítók és aláirók közt már az aláirás alkalmával létrejő és per- fectté lesz. E nézet tarhatatlanságát már kimutattuk, s igy az erre épített épületnek alapja nincs, az egész önmagában összeomlik. De továbbá, ha a felek akaratát vizsgáljuk, sem az aláíróknak nincs szándékukban, hogy ők az alapítók irányában mint vevők szerepeljenek, sem az alapítóknak, hogy az aláirók irányában mint eladók lépjenek fel; a czél az, hogy együttes működés folytán a társaság létrejöjjön. De tegyük fel, hogy adás- vevési szerződés kötésére volna a felek akarata irányozva, még ez esetben sem létesülne köztük adás-vevés, miután ezen szerződési nem lényeges tulajdonságai teljesen hiányzanak e jogviszonynál. A vételár ugyanis az eladót illeti, kell, hogy ennek vagyonába menjen át, itt azonban az aláirók már aláirás által nem az alapítók javára, hanem a jövendőbeli részvénytársaság részére kötelezik magukat, s a befizetéseket is ugyanennek részére eszközük; hasonló szándék vezérli az alapítókat az alá- irások s a teljesített befizetések elfogadásánál. De végre ha létre jönne is adásvevési szerződés és ez ex jure cesso a részvénytársaságra átmegy, az által a jogviszony nem változik, azt pedig senki s maga Auerbach sem állítja, hogy a részvénytársaság s tagjai közt oly viszony áll fen, mely az adásvevési szerződésnek felel meg. Azt pedig, hogy ezen viszony hogy alakul át oly jogviszonynyá, mely a részvénytársaság és ennek tagjai közt valóban létezik, ezt Auerbach kifejteni meg sem kísérli. Mind az aláíróknak mind az alapítóknak egy közös czéljuk, egy kö- : ős akaratuk van: egy részvénytársaságot alakítani; a functiók, melyek e végre teljesitendők, különbözők. Az alapítók a kezdeményezők, ők szólítják fel az aláírni szándékozókat, s ezen kezdeményezés jellemzi az ő további functióikat; az aláirók kötelezik magukat, sőt befizetéseket teljesítenek a jövendőbeli részvénytársaság alaptőkéjének biztosítására, illetőleg realizálására. Mindegyik fél előre ismeri legalább ismerni tartozik a maga functióját, s mindegyik a maga functiójának teljesítésére kötelezi magát a másik irányában, de soha sem a másik javára, hanem az alakítandó részvénytársaság részére, mert ez csakis igy jöhet létre, s máskép nem létesülhet. Tehát két szerződő fél szerződése forog itt fen egy harmadik személy javára: in favorem tertii (Renaud: i. m. 239. sk. 1.); ennélfogva teljesen felesleges, hogy akár egyik akár másik szerződő félnek ezen szerződésből közvetlen anyagi haszna, abban közvetlen anyagi érdeke legyen. Minden anyagi haszon és érdek egy pontban a jövendőbeli részvény- társaság létesülésében kulminál. Lehetnek, sőt vannak, kik azt állítják, hogy a szerződés ezen neme (in favorem tertii) igen anomal természetű, s mindenekelőtt pedig épen a szóban forgó, mert az a harmadik személy még csak nem is létezik. Azonban ilyesnemü szerződést már a római jogban is találunk, mai napság pedig naponkint számtalan fordul elő az életbiztosítási szerződéseknél. A mi pedig azt illeti, hogy az a harmadik személy persona incerta még nem is létezik, nagyon igazuk lehet az illetőknek, ha azt mondják, hogy ez még ano- málabbá teszi a constructiót; igen, de csakis egy szempontból, a római jog szempontjából, mert véletlenül a római jogászok a részvénytársaságot még nem ismerték. De a jogfejlődési képességét tagadja az meg, a ki csakis oly jogviszonyokat akar elismerni, melyeket már a római jog is ismert, de megtagadja magukat a római jogászokat is, mert hisz ezek legfőbb érdeme is abban áll, hogy a forgalmi élettel haladva, minden újabb jogviszonyt construáltak, s nem hagyták magukat oly- nemü gondolatok s aggodalmak által megköttetni, hogy ilynemű jogviszony a régibb jogban és az előző jogászok előtt ismeretlen volt. Vagy talán a római joggal a jogfejlődés is be van zárva?! Az alapítók és aláirók közti jogviszony — mint kifejtéül — az aláírásnak az alapítók részéről való elfogadása által lesz perfectté. Ezen elfogadás tehát nem szerződési feltétel (conditio), hanem oly cselekmény, mely által a szerződés teljessé válik. Hogy az ekként perfectté vált szerződésből miféle kötelességek terhelik az aláírót, az az eddigiekből önkényt következik. Valamennyi együttvéve az egész alaptőke biztosítását vállalta magára, de mindegyik különféle arányban, a szerint, mint a hány részvényt aláirt. Miután pedig az összes alaptőkének a legutolsó krajczárig biztosítva kell lennie, mert különben a részvénytársaság meg nem állhat: ennyiben az aláirók az általuk aláirt részvények egész névértékének erejéig feltétlenül köteleztetnek. Ezen kötelezettségüket semminemű feltételtől függővé nem tehetik, feltételes aláirás mint az alaptőke feltétlen biztosítására nem alkalmatos, a czél- nak meg nem felelő, önmagában semmis. Ezen szabály azonban részint a dolog természeténél, részint törvényes intézkedéseknél fogva kivételt szenved, illetőleg szenvedhet. Ugyanis, habár az egész alaptőkét fedező aláírások által az egész alaptőke biztosítottnak tekinthető, ez által a részvénytársaság létre jöttének csupán egyik feltétele teljesítetett; hátra van még akkor a testület megalakítása, a mely az alakuló közgyűlésnek van fentartva. Az igaz, hogy az alakuló közgyűlés az aláírókból áll, s hogy ezek, miután már előleges akaratnyilvánítást tettek a testület megalalakitá- sára az aláirás által: legtöbb esetben ezen előlegesen nyilvánított akarat szerint is fognak cselekedni; sok esetben épen az ellenkezőt tehetik, nekik erre teljes szabadságuk van, a testület megalakítására semminemű szerződés nem köti őket, a törvény pedig épen expresse szabad kezet enged nekik. A magy. kér. törv. 153. §-ának 3. pontja szerint »az alakuló közgyűlés feladatához tartozik a társaság meg- vagymeg nem alakulása iránt határozni«. S igy lehet, hogy az alakuló közgyűlés az alaptőkét nem látja fedezve, lehet hogy a részvénytársaság megalakulását a változott viszonyok folytán nem látja időszerűnek, az alapitókkal, apporteurök- kel stb. nem tud kiegyezni, s ennek folytán a további lépésektől tartózkodván, a testület megalakításába nem bocsátkozik, s határozattá emeli, hogy a részvénytársaság megalakítása elejtetik. Mi lesz ennek természetes következménye ? Az, hogy ez esetben alaptőkére sem lesz szükség s vele együtt azon kötelezettségekre sem, melyek által az biztosíttatott. Az aláíróknak az alapítók ellenében a jövendőbeli részvénytársaság javára elvállalt kötelezettségük ez esetben eo ipso megszűnik. Az aláirók kötelezettsége tehát a dolog természeténél fogva feltételes; a feltételt a társaság megalakulása vagy meg nem alakulása képezi. Miután azonban a közgyűlést az aláirók alkotják, igen könnyen lehet ama gondolatra jönni, hogy a fentemli- tett esetben a feltétel feltételnek nem tekinthető, miután annak bevagy be nem következése a kötelezettek akaratától függ; főleg Wiener elmélete szerint volna emelhető ez aggodalom, ki az aláíróknak egymás közt fenforgó szerződését vitatja, s az alakuló közgyűlést is ezen szerződésre vezeti vissza. Az alakuló közgyűlés azonban, mint (Folytatás a Mellékleten.) ’) Gesellscliafiswesen, 238. sk. 1.
