Magyar Themis, 1879 (9. évfolyam, 1-55. szám)

1879 / 43. szám - Vélemény és indítvány

— 335 — A természet törvényének felhívására azt feleljük, hogy a végzetszerű, s'/ükséges átörökítést tűrni, de nem utánozni kell. A társadalom nincs kényszerítve a gyermeket születésétől fogva szülei vagyonában köztulajdonossá tenni, kötelességei helyett jogait előtérbe helyezni, anyagi érdekekre fektetni a legbensőbb, érzelmi s erkölcsi viszonyt, csupán azért, hogy a gyermek a szülővel hasonló társadalmi állást foglaljon el, tehát kastszellemből kiindulva. Az egyenlőségre hiva'kozás pedig épen a köteles rész ellen ferdül. Az igazságosság nem merev, abstract, mathematikai fgyenlőség, hanem — mint már Aristoteles felismeré, — arányosság. Nem igazságos, ha egyik gyermek, mely szülőjét annak holtáig hiven ápolta, életét érte feláldozta, csak olyan, vagy alig nagyobb jutalmat nyer, mint az, mely szárnyra kelve, aj mikor tehette, elhagyta szülőjét s vele nem törődött; nem igazságos, ha egyik gyermek, mely szülőivel dolgozott, szerzett, vagy a mely keresetképtelen, beteg, szegény, csak annyit kap, mint az, mely magának keresett és gazdag lett; nem igazságos, hogy a kiskorú gyermek, mely szülei gondját még nem élvezte és tartásra szorul, csak annyit kap. mint a felnőtt, eltartott, kereset képes gyermek. A természet, a sors, a tehetségek egyenlőtlenné teszik a vérrokonok' anyagi viszonyait: a priori flxirozni érdemüket, igényüket észszerűen, igazságosan nem lehet. A köteles rész pedig ezt teszi, ezt tenni kénytelen. Mert a szabad rendelkezésnek fentartott vagyonhányad szükségkép elégtelen arra, hogy az örökhagyó ezen természetes egyenlőtlenségeket kiegyenlítse és mert a kitagadási okok szükségkép szorosabb fogalomkörben mozognak, hogysem minden concret esetben az igazságos végintézkedést lehetővé tennék. A köteles rész a törvényhozó bizalmatlanságából ered az egyén erkölcsisége iránt. Nem az kétes, hogy az egyén, a concret viszonyokat ismervén, helyesebben rendelkezhetnék, mint a törvény, hanem az, hogy akar-e ily elfogulatlan belátást követni ? Meg kell előzni — ugy mond a legtöbb törvényhozó, — mások becsempészését az öröklésbe, mely, ha nem is sérti családtagok szerzett jogát, megbotránkoztatja a közönséget, sérti az erkölcsi rendet. Hivatkoznak az ágyasra s az egyházakra, mint leggyakoribb példákra. Ennek ellenében meg kell jegyeznünk, hogy nem igazolható, nem tehető fel ez esetek oly gyakorisága, mely indokolná a korlátozást minden esetben. A legmélyebb természeti vonzalmak s a közvélemény ereje sokkal nagyobb, hogysem számos igazságtalan rendelkezés beállna; bizonyítják ezt azon államok (Anglia, Északamerikai Unió), hol a korlátlan végrendelkezési szabadság fenáll. Valószínű, hogy ez esetek ritkábbak lennének, mintsem jelenleg azok, hol a törvény igazságos, czélszerü végintézkedést meggátol. A praeventio különben is legtöbb esetben hatálytalan ; azon örökhagyó, ki a törvényt ki akarja játszani, ma, midőn a vagyon mozgósítása, értékpapirtulajdon átruházása oly könnyű s egyszerű, megteheti veszély nélkül. Egy minden esetben sikerrel megkerülhető praeventiv intézkedést pedig, mely c?ak haszontalan pereket szül, czélszeiünek tartani nem lehet. De nem is szükséges a praeventio ezen módja. Sokkal helyesebb, hatályosabb az illetők — mint turpis persona, holt kéz — kizárása vagy korlátozása. Egyáltalán a reform helyes alapját a hagyományok s ajándékok elfogadásának korlátozásában kell keresni, melyet már a Convention polgári törvénykönyvtervezete statuált, melyet Stuart Mill gazdasági szempontból indokolt, Bonaparte egy eszméje megközelített. Ha nincs valódi végakarat, érvénye büntető vagy polgári peruton megtámadható; a végrendelkezés alakiasságai — helyesen — szigoríthatok. De a praeventio legszerencsétlenebb neme az, mely a correct végakaratot is apriori megsemmisíti, mint ezt a szükségöröklést rendelő törvény teszi. Ugyanezt ismételhetni azon aggályok ellenében, mintha a hitbizományok, a majorátusok, az elsőszülöttség meghonosítására szolgálhatna a végrendelkezés szabadsága, mitől különben nálunk, hol ez intézmények legkevésbbé népszerűek, tartani nem lehet, s mit tilalmi törvényekkel meg lehet akadályozni. Erkölcsi szempontból egyáltalán nem indokolható az állam gyámkodása az egyén, a családi élet erkölcsisége felett; nem indokolható h ivatalos erkölcsi rend felállítása a priori szervezett rendszer által ahelyett, hogy az erkölcsi rend a nép érzülete szerint, melyet csak a szabadság tüntethet fel, szerveztetnék. Előírván, mit kell tenm, erkölcsi mozgalom helyett szellemi szolgaságot szül a gyámkodó állam. És a helyett, hogy az adott erkölcsi alapokon, a létező jogokat oltalmazná, kényszerjogokaí alkot, erkölcsöket teremteni akar, mi sohasem sikerülhet. De a köteles rész intézménye, a szükségöröklés, nem is emeli az érzelmeken, kegyeleten nyugvó családi erkölcsiséget, hanem ellenkezően a hálátlanság s önzés magvait hinti el. Vagy komolyau hiheti-e valaki, hogy gyermek azért, mert veleszületett joggal bir szülei vagyonára, mert talán azok halálát várja az ahhoz kapcsolt vagyoni előny miatt, erkölcsösebb, családiasabb lesz ? Hogy valaki hajlandóbb családalapításra, mert gyermekeit nemcsak tartani s nevelni, hanem velük osztozkodnia is kell? A családiság szelleme, ha fenmarad, ha elenyészik: ily anyagi érdekkapocs azt legfölebb megölni segédkezik. E materialistikus felfogás, mely a szülő áldását s a gyermek kegyeletét mint minden boldogságot, pénzen méri, lehet korszerű, de nem támaszkodhatik arra, hogy nemesebb erkölcsiséget ural. Gazdasági szempontból a rendelkezési szabadság s vele járó forgalom korlátozása, a kényszeröröklés egyaránt hátrányosak. A szerzési ösztönt emeli azon tudat, hogy teljes urai leszünk vagyonúnknak halálunk után is, hogy azt, mint személyünket, mint annak, munkásságunk megtestesült részét, oly czélra szentelhetjük, melyet m i tartunk leghelyesebbnek. S ha számolva lelkiismeretünkkel eleget tettünk szoros természeti kötelmeinknek, mi jogon bírálják végintézkedésünk helyességét ? A henyélést, a pazarlást mi sem segíti elő annyira, mint a nemszerzett vagyonhoz jutás bizonyossága. Minden örökség felosztása, melyet a köteles rész involvál, a mezei gazdaságok feldarabolása, iparvállalatok, gyárak beszüntetése felette károsak az össztermelésre nézve, anélkül, hogy az egyes örökösöknek kárpótlást nyújtanának csekély értékű részükben. Politikai szempontból a középbirtok, a nemzeti családok fentartása, minden gazdasági erő kifejtése, a néperkölcscsel összhangzo háromlási rend csak korlátlan végrendelkezési szabadság mellett érhető el. Az erkölcsi, gazdasági és politikai érdekek tehát túlnyomóan e jogilag indokolhatlan intézmény ellen szólnak. A köteles rész, a XVIII. század egy communisticus áramlatának kegyencze, az egyéni tulajdon igazolhatlan korlátozásául jelenkezik. A nép jogérzületére pro vagy contra hivatkozni bajos volna; de midőn ez intézmény csak huszonhat év óta octroyálás, majd compromissum folytán áll fen nálunk, megszüntetése valami nagy megrázkódtatást nem szülhetne. Mindezeknél fogva legalább is kétes, vajon a magyar polgári törvénykönyv alkotásánál a köteles rész intézményének czélszerübb szervezet általi helyettesítésére kínálkozó alkalmat fel nem használni, nem képezné-e nemcsak bizonyos egyetemes erkölcsi és jogi elvek sértését, hanem közvetlen, fontos, gazdasági, politikai, nemzeti érdekeink és viszonyaink egyik követelményeinek fel nem ismerését is ? E kételyeket a kitűzött kérdés formulázása a priori kizárja, talán azért, mivel az 1872. évi jogászgyülés egyik szakosztálya a köteles rész elejtésének indítványát egyhangúlag elvetette. Azonban az 1872. évi tárgyalás, melyen ide nem tartozó okoknál fogva a parodikus elem, a szabadság nevetséges apológiája és tudományosnak vélt veactionarius sophismák, népszerű, de hamis erkölcsi pathosz a »családiság« tiszteletére, antiquált jogtörténeti és törvényhozási bölcseleti felfogás, és egyoldalú, parlamenti taktikával kezelt okoskodások sokkal nagyobb szerepet vittek, mint a valódi érvek és ellenérvek komoly latolása, e tárgyalás nem volna méltó berekesztése oly nagy kérdés feletti eszmecserénknek, mely századunk legnagyobb elméit foglalkoztatá. A kérdés érzéke nélkül helyes felelet lehetősége is ki van zárva. 1872-ben pedig a kérdés ugy volt feltéve, hogy annak visszahatása folytán az indítványozó »primitiv« érveléséről egyik tag által tett észrevétel csaknem az egész tárgyalás menetére alkalmazható lett volna. Sajnálni kellene, ha G-ans, Unger és Bluntschli eszméinek reproductiója bölcsességünk utolsó következtetése lenne. Igaz, hogy tulajdonkép nem is szorosan jogi kérdés ez, melyet kizárólag egyoldalú szakjogászi szempontból megoldani lehessen; de épen a magyar jogászgyüléstől elvárható, hogy törvényhozási kérdéseket kimerítően is tárgyaljon és a formális jogdogmatikától független, a chablouc tekintélye előtt meg nem hajló véleményeket, ha mindjárt a némi t jogirodalom infallibilis dogmái látkörén kívül esnek is, korlátoltakként kicsinyeltetni ne engedje. Különben is a magyar jogászgyülés, mely még csak erkölcsi testület, jogi személy egységével sem bir, mely csak folyton változó tagoknak alkalmi összejövetele, nem lehet kötve egy szakosztályának 7 év előtt megejtett szavazása eredményéhez. Ily kötöttség, mely még a jogfolytonosságot legszilárdabban fentartó tövényhozó testületet sem terhelheti, elláthatlan következményekre, valósággal képtelen eljárásra vezetne. A következetesség skétes erényének« e tulhajtása lehetetlenné tenné uj tagokra nézve még elő nem adott érvek meglatoltatását, iüggetlen nézetnyilvánitást, szóval a tanácskozásban való részvételt. E szűkkeblűség annál kevésbbé volna indokolt, mert a külső hatáskör nélkül, tisztán szellemi tevékenységre hivatott jogászgyülés működésének súlypontját minden helyesen gondolkodó nem a szavazásban, hanem az eszmecserében, a vélemények megvitatásában fogja keresni. A köteles rész ellen tett indítvány megbukásának körülményei különben is azon benyomást teszik, mintha a magyar jogászg)ülés szakosztályában szavazottak többsége nem lett volna egészen ment egy tévedéstől és egy impressiótól, mit azok aránylagos általánossága teljesen megmagyaráz. A tévedés az, mintha a köteles rész intézményének megtámadása pusztán elméleti, korlátlan szabadságszomjból, az egyéni személy és tulajdon függetlenségének tulhajtásából származnék és mintha az egyszersmind az erkölcsi rend egyik támaszát, a társadalmi szervezet egy kiváló, alkotó eleméf, a családot, annak erkölcsi és anyagi létfeltételeit megtámadná. Ennél nagyobb tévedést alig képzelhetni. Természetesen, ha ugy okoskodunk, mint ez a magyar jogászgyülés némely tagja részéről történt, mintha a család érdekein kívül más egyéni és nemzeti érdekek nem létezenének; mintha a család nem állna egyénekből, ugy hogy mi ezekre nézve előnyös vagy hátrányos, amarra is az; mintha a családi