Magyar Themis, 1879 (9. évfolyam, 1-55. szám)
1879 / 36. szám
280 Nem osztjuk az idézett urak véleményét, és habár igaz és tagadhatatlan, hogy a törvény nem egészen világos, még se tartjuk helyesnek, ha a törvénybe valamit beleolvasunk, a mi határozottan és világosan benn nem foglaltik, ha a törvényhozót minden kényszerűség nélkül fe- ledékenységgel vádoljuk, és ennek rovásán a létező törvény m a- gyarázása helyett uj törvényt csinálunk. Mondjuk, nem forog fen e kényszerűség, a törvénybe egy uj, ott nem létező mondatot beledecretálni, mert a törvény szövege úgy a mint vaD, teljesen érthető, sőt az, nézetünk szerint, jelenlegi szerkezetében még mindig észszerűbb, mint az különben a belemagyarázni akart szöveggel volna. A keresk. törvény 254. §-a az elévülési idő kezdetére nézve háromféle követelést különbeztet meg; és pedig: 1-szőr a tagok kilépése vagy kizáratásának a szövetkezetnél vezetett jegyzékbe való bevezetésekor már lejárt, 2-szor az akkor még le nem járt és 3-szor akkor még le nem járt, de felmondási időhöz kötött követeléseket. Az elv, mely szerint az elévülési idő kezdete meghatároztatott, mind e három nembeli követelésekre nézve ugyanaz, amennyiben elvül szolgált, azon általános magánjogi elv, bogy valamely követelés elévülése csak annak lejártával veheti kezdetét. A követelés lejárata és a tagok kilépése vagy kizáratása tehát ezen fix pontok, melyek körül az elévülés forog; mihelyt azonban a követelés lejárt, az elévülési idő azon tagokra nézve, kiknek kilépése vagy kizáratása a szövetkezetnél vezetett jegyzékbe bevezettetett, már is veszi kezdetét, és szükségesnek nem tartotta a törvény a hitelezőnek a tagok kilépéséről, illetve e ténynek közzétételéről gondoskodni, mert hiszen az elévülés csak a követelés lejártával veszi kezdetét, akkor pedig a hitelező, — ha látja, hogy követelése a lejáratkor a társaság által nem fizettetik ki, — már azon helyzetben volt, hogy követelését a társaság ellen per utján érvényesíthesse és a kilépett tagok ellen folyó elévülést félbeszakíthassa. Az elévülési idő csak a követelés lejártával veheti kezdetét, ez feltétlen axióma, melyet a keresk. törv. 254. §-a is szem előtt tartott; miután azonban a felmondási időhöz kötött követeléseknél a lejárat csak a felmondási idő leteltével következik be, természetes, hogy a mondott elvnél fogva ezen követelésekre nézve az elévülési idő a felmondási idő leteltével veszi kezdetét, és e tekintetben a 254. §-ban az ált. magánjogi elvektől eltérés nincsen; eltérés vau azonban annyiban, hogy a törvény, nehogy a kilépett tagok addig, mig tán a hitelezőnek vagy a társaságnak az ily követelést felmondani tetszik, obligoban maradni kénytelenittessenek, kimondotta, miként a tagok kilépésének vagy kizáratásának közzététele, úgy a hitelező mint a társaságra nézve, a követelése felmondásának tekintendő, hogy tehát ezen a közzétételtől számítandó felmondási idő leteltével a követelés lejár és az elévülési idő kezdetét veszi. Ámde azt mondja S. S. ur: a törvényben a tagok névjegyzékének közzététele előírva nem lévén, az elévülési esztendőnek ily közzétételtől való számítása értelemmel nem bir. Igaz ugyan, hogy a törvény a társaságot a tagok névjegyzékének közzétételére nem kötelezi, de kérdjük, következik-e abból, hogy a társaság avagy a tagok magok,—kiknek az elévülési idő minél előbb leendő kezdete érdekében áll, — a kilépést illetve kizáratást közzé ne tehessék, és akadályozva vannak-e abban, hogy a hitelezőt kilépésökről és arról, hogy követelése kilépésökkel felmondottnak tekintendő, értesítsék ? Nem, e tényeket közzétenni lehet, és miután szabadságában áll úgy a társaságnak valamint az egyes kilépett tagnak is azt közzétenni, a törvény, mely az elévülési esztendőt ezen közzétételtől számítja, értelemmel bir, és igy nem létezik ok, miért a törvény határozott és világos szavaitól eltérnünk és a felmondást már a kilépés vagy kizáratás bevezetésével eszközöltnek mondanunk. A törvénynek a mondottam értelemben való magyarázása azonban nemcsak hogy jobban összefér a törvény szövegével, hanem nézetünk szerint annak, hogy a törvény a felmondáshoz kötött követeléseknél az elévülés megkezdését a kilépés vagy kizáratás közzétételétől függővé teszi és függővé tenni akarta, meg van az észszerű indoka is, és a hitelező érdekében nem szabad a felmondáshoz kötött követeléseknél a törvénynek a lejárt követelések tekintetében tett szabványait (254. §. 2. bekezdés) alkalmaznunk. Ugyanis, mint fent kiemeltük, a lejárt vagy meghatározott lejárati idővel biró követelések tekintetében az elévülési idő megkezdéséhez a törvény a közzétételt, a hitelező értesítését szükségesnek nem tartotta, mert ezen követeléseknél az elévülési idő a lejárattal veszi kezdetét, azt pedig, hogy mikor jár le a követelése, a hitelező tudja, — az értesítés felesleges, — és ha a hitelező a lejáratkor ki nem fizetett követelésének a késedelmes társaság elleni érvényesítésével késett, a következményeket csak önmagának tulajdoníthatja. Egészen máskép áll azonban a dolog a felmondáshoz kötött követeléseknél, ezek a tag kilépése vagy kizáratásával felmondottaknak tekintendők, erről pedig a hitelező értesítése, illetve e tény közzététele igen is szükséges, mert különben a hitelező nem tudja, nem tudhatja, hogy követelése felmondatott, nem tudja, hogy a társaság a kilépéstől számítandó felmondási idő leteltével morába esett, és igy ha e felmondást már a kizáratás vagy kilépés bevezetésével megtörténtnek tekintenők, a hitelező könnyen kijátszathatnék az által, hogy háta mögött a szövetkezetből a vagyonosabb tagok kilépnek; mi oknál fogva is nézetünk szerint a törvény ép ezen kijátszást megakadályozandó, az elévülési idő megkezdését a tagok kilépése vagy kizáratásának közzétételétől függővé tette. A közzététel úgy a tagok valamint a társaság által eszközölhető, annak megtörténtével a követelés a társaság ellen felmondottnak tekintendő és a közzétételtől számítandó felmondási idő leteltével a követelés a társaság ellen más tényleges felmondás közbejötté nélkül is lejár és per utján érvényesíthető, mert a 232. §. szerint az egyes tagok a társaság tartozásaiért csak in subsidio felelősek, a hitelező tehát mielőtt követelése a társaság elleni csődnél megítélve nincsen, az egyes tagok ellen nem fordulhat, ha tehát követelése a társaság ellen lejártnak nem tekintetnék, ő követelése alapján sem a társaságot sem pedig a kilépett tagot nem perelhetné és módjában sem állana a kilépett tagra nézve az elévülést megakadályozni. A 254. §. utolsó bekezdését ezek alapján következőkép tartjuk értelmezendőnek: Ha a követelés ezen időpont után jár le, az elévülési idő a követelés lejártával, — még le nem járt, de felmondási időhöz kötött követeléseknél pedig a felmondási idő leteltével veszi kezdetét. Valamely tag kizáratása vagy kilépésének a szövetkezetnél vezetendő jegyzékbe való bevezetése és annak közzététele a követelés felmondásával egyenlő hatálylyal bir. A kereskedelmi törvény 91. §-ának magyarázatához. (Kötelezik-e a közkereseti társaságot azon tag jogügyletei, kitől a képviseleti jog meg- vagy visszavonatott, ha ez utóbbi tény közzétéve ugyan nem lett, de a harmadik személy előtt ismeretes volt ?) (S. S.) A kereskedelmi törvény 91. §-a negativ irányban ismétli azon rendelkezést, melyet a 90. §. tartalmaz. Ez utóbbi §. szerint ugyanis azon ügyletek által, melyeket a képviseletre jogosított valamelyik tag a közk. társaság nevében köt, jogosítva és kötelezve ez utóbbi lesz. A 91. §. szerint pedig a társaságot nem kötelezik az egyes tag jogügyletei, ha amattól azon jogosítvány, hogy a társaságot képviselhesse, megvonatott, (65. §.) vagy ha ehbeli jogosítványa visszavonatott (66. §.): feltéve, hogy a kizárás vagy a jogosítvány visszavonása, úgymint ezt a törvény a czégvezetői jogositvány megszűnésére rendeli, (42. §.) kellően közzététetett. Kérdés immár, vajon azon esetben, ha ezen tény közzététele ugyan nem történt, vagy nem történt »kellően«, de beigazolható, hogy az illető taggal ügyködött fél előtt az ügylet megkötésekor az ismeretes volt: érvényesitheti-e a társaság a képviseleti jogosítvány megvonásának vagy visszavonásának tényét ezen harmadik személy ellenében P A 9. §. szerint a hivatalos lapban való közzététel nem tudásával senki sem mentheti magát. Ez világos rendelkezés, mely általános szabályt foglal magában. Ezért helyét is találta a kereskedelmi czégjegyzékekről általánosságban szóló I. czimben. Ámde azon hézagpótló rendelkezés, mely a 9. §-ban foglalt szabályhoz mintegy kiegészi- téskép csatlakozik, hogy t. i. az in concreto közzététel hiányában fen- forgó tényleges tudás is figyelembe jön, nincsen kimondva a törvény által általános szabály alakjában. A 9. §. érintett szabálya in generali szól. Tehát, hacsak a törvény maga nem szab kivételt, minden esetben alkalmazandó. Az utóbbi azonban csak ott jöhet tekintetbe, hol annak foganatja a törvényben elő van írva. így látjuk, hogy az előbbi általánosnak mondott szabály csak egyszer van kimondva, általánosságban; az utóbbi ily általánosságban kimondva nincs, hanem az illető egyes szakaszokban emlittetik. Már a 19. §., melyben erről először történik emlités( nyújt emellett, éspedig sajátságos módon, tanúságot. Aztrendeli ugyanis az első bekezdésben, hogy a kereskedelmi czőgjegyzékbe leendő bevezetés és kihirdetés végett bejelentendő, 1. ha a czég megváltozik, vagy 2. megszűnik, vagy 3. ha birtokosai személyében változás történik. A második bekezdés szerint pedig, a mennyiben 1. aczég megváltozása vagy 2. megszűnése a kereskedelmi czégjegyzékbe be nem vezettetik és ki nem hirdettetik, az, kinél az érintett tények bekövetkeztek, azokat egy harmadik ellenében csak annyiban érvényesítheti, a mennyiben igazolni képes, hogy ezen tények az utóbbi előtt ismerete*
