Magyar Themis, 1879 (9. évfolyam, 1-55. szám)

1879 / 33. szám - A kisajátítási jog fejlődéséről - A pálya kezdetén. 2. [r.]

— 255 átadást vagy szavatosságot nem kívánja, sem e jogi ténykedését netán birói vagy önkénytes árverés, sem az elévülés vagy fenálló igények, keresetek (ha mindjárt dologiakis) által zavartatni, jogi értelemben megváltoztatni, nem engedi. A megoldást tehát az államjog terén olykép kell keresnünk, hogy magánjogi folyományai is egyben megállapíthatók legyenek. A gyengébb jog összeütközés esetén kell, hogy az erősbnek engedjen. Az állam joga kétségtelenül a legerősebb, mert az egyes az államban, az egészben, csak mint ennek töredéke jelenkezik, s tulajdonjogának állami védelme mellett el kell ismernie a >salus reipublicae suprema lex esto« elvét s tűrnie kell azt, hogy az ő joga az összeség jogával szemben háttérbe szoruljon, ha ennek elutasithatlan követelménye ezt tőle törvény alakjában kivánja, ha az összakarat törvényes alakban nyilvánul ellenében. Ily alakban tehát nem tekinthető ez egyébnek, mint az egyes részéről az állam irányában hozott, áldozatnak. Ez lényege a kisajátításnak, mely mint ilyen határozottan közjogi jellegű, s csak a mennyiben ez áldozatért az állam kártalanitást ad, szólhatunk magánjogi következményekről is, a melyek azonban mindenesetre lényegesek s a fogalomhoz tartozók; mert ha a kisajátítás fogalma azzal, hogy az az egyes vagyonából az állam javára hozott áldozatnak tekintetik, kimerítve lenne: ugy következetesen az adókat s egyéb közterheket is e fogalom alá vonhatnék. Egyelőre tehát azt mondhatnók, hogy a kisajátítás oly jogi cselekvény, mely által valaki kényszeríttetik az őt illető jogról előleges teljes kártalanítás mellett a közhaszon érdekében lemondani, illetőleg azt átengedni. Ez lényegileg mind a tudomány, mind a modern törvényhozások álláspontja. És ugyan a német szaktekintélyek közül elég legyen Haberlinre, *) Tr eichl er r e,2) Bluntschlira ésBrinzre5) és végül a modern törvényhozások kisajátitási jogának éleselmü fejtegetőjére Thiel-re,4) a kisajátítás ismert monographiájának nagykészültségü szerzőjére, hivatkozunk ? A fogalom ilyképeni meghatározásánál, eltekintve attól, hogy egyes írók több súlyt kívánnak fektetni a fogalmi kellékek egyikére, mint másikára,3) noha nézetünk szerint mindJ) Dr. C. F. W. I. Haberiin : »Zwangsenteignung« cz. értekezése L. Archív für civilirte Praxis 39. kötet 186. 1. 2) »Zwangsabtretung« cz. ért. a »Zeitschrift für deutsches Recht von Eeyscher etc.« (35. 1.) 3) Deutsches »Staatswörterbuch. Stuttgart u. Leipzig 1858. 3. Band. (Eigenthum — Blunschlitól — Expropriation BrinztőL) 4) Adolar Thiel : »Das Expropr. Becht u. das Expr. Verfahren* etc. Berlin 1866. 5) így Mittermayer (Rotteck-Welkers Staatslexicon VII. B. S. 16.) a kén yszerbe, Brinz pedig föntid. értekezésében maga az átengedésbe helyezi a ha itt feljegyzem még, hogy a krisis tetőpontját egy a főváros »üres és rideg« társadalmi és szellemi élete, utczai zaja és inficiált morálja elleni aversio jellemzi, hogy az ember tele van rajongással, megdönthetlenül esküszik a vidék tiszta erkölcseire, a szomszédosságok, komaságok és kasinóságok üdvös — és az emberi észnek megfelelő voltára, — valamint hogy a beteg elkezdi már-már tolakodó fehéreknek találni a fővárosi inggallérokat és manchettákat: ugy azt tartom megtettem a magamét. De kétségkívül legnevezetesebb azon tünemény, hogy a beteget egyszerre csak valami forrólázas étvágy fogja el Magyarország jól meghízott helység-névtára után, a mely jelenség, azt tartom, mindenki előtt kétségtelen, hogy ép eszű emberen nem szokott észleltetni s a mely a jogbiztonság mai állása mellett elegendő is volna arra, hogy az illető legalább is 48 órára a Rókusban megfigyeltessék. Mindenesetre bolond egy ötlet ügyvédi diplomával zsebében — geográfiát tanulni. Ha még a vizsga előtt voltam volna, egy cseppet sem csudálkozom rajta, mert utoljára akár belviz, akár marhalevél, akár pedig geográfia, — mind a három egyaránt alkalmatos eszköz az ügyvéd jogászi gondolkodásának, jogi képzettségének és józan logikájának felismerésére, — de hát a vizsga után! Szerencsémre szerencsés voltam. Találtam egy helységet, milyent nem lelni mindennap ez országban. Remek egy kis város! Nem akarok sok egyéb nevezetességeiről szólni, mert hogy mily ékes egy darab föld az ilyen vidéki gyöngy, azt tudja a világ, — de hacsak azon egyet emelem ki, hogy gyöngyömben az ügyvédek aránya a lakossághoz csak = 60: 100-hoz, ugy minden érző lélek gratulálni fog e kincsemhez. Zugának nevezem el kézen fekvő okokból, mert ha megmondom az igaz nevét, a fenti kedvező számarány holnapra már okvetlen fel van forgatva. Szűkebb baráti körben megvitattuk Zuga kérdését, minek I az, mi a fogalomban helyt foglal, mind lényeges és egyenlően szükséges, további nehézségek merülnek fel a kisajátítás jogi fekvésének meghatározásánál. Nevezetesen, bár elismertük fenébb, hogy akár magán, akár a közjogi egyoldalú theoremák tarthatlanok, midőn kimutattuk, hogy jellege az állam érdekében hozott, áldozat, mely azért közjogi jellegű, de egyszersmind magánjogi következményekkel is bír : nincs megkönnyítve álláspontunk, ha a kisajátítás jogát a közjogba helyezzük át. Nézetünk szerint a fent hivatolt jogtudósok által képviselt uralkodó tan nem ment minden következetlenségtől. Jelesül Thiel,') ki a tisztán államjogi theoremákat oly elmeéllel támadta meg, nem kerülheti ki logicai szükségét a közjogi elem tulnyomósága s a magánjogi elem alárendeltségének, noha ez elismerés ily alakban nagyon könnyen a jus eminens elméletére vezet vissza, melynek kétségtelenül meg volt azon érdeme, hogy a kisajátítás helyét a közjogban és pedig az állami felségjogok közt jelölte ki. S nekünk ez eszmemenetet, bár más végeredménynyel, követnünk kell; mi legalább Thiel fentidézett s a positiv (franczia2) és porosz) törvények által támogatott azon fogalmazásnál, hogy a ^kisajátítás áldozat kárpótlás mellett« — nem állhatunk meg; mert először az áldozat (feláldozás) sem köz- sem magánjogi fogalmat nem képez; jogczimül már határozatlanságánál fogva sem alkalmas; másodszor magában a fogalomban contradictio in adiecto mutatkozik, a mennyiben a kárpótlást elengedhetetlennek tartja és mégis áldozatnak nevezi7 és harmadszor — bár milyen erősen-utasítja isaius eminens theoriáját vissza — akkor, midőn az összérdeket parancsolólag lépteti fel, implicite mégis az államnak ily eminens-féle fenségjogát ismeri el. De a salus reipublicae féle elv nem is egyéb ilynemű fenségjog szentesítésénél; s bár mi elismerjük, hogy a német jogtudósok fent jelzett okoskodása, mely szerint az állam mint jogilag legfőbb személyiség épen ugy, mint az egyén birhat elutasithatatlan szükségletekkel, melyeknek kielégítését ott keresi, ahol azt találja, és pedig egyesség hiányában erőszakkal is,—logicailag teljesen correct, s jogilag is elfogadható, de a kisajátitási jog fogalma és jogrendszeri fekvésének meghatározására épen nem nyújt biztos alapot; s innen Haberiin és Brinz fent egyelőre elfogadott fogalmazásának hiányát már most itt ki kell tüntetnem. És ugyan Haberiin azt mondja:5) »a kisajátítás azon cselekI kisajátítás jellegét, miután az erre vonatkozó kényszerkötelesség már előre kimondatott, a priori fenáll. ') L. fent id. munk. 18.1. 2) Az 1848. nov. 4-ki fr. alk. 11. czikkében szórói-szóra ez áll : »az állam követelheti valamely tulajdon feláldozását.« 3) »Zwangsenteignung, Zwangsbetretung, Zwangsverausserung. Exprop. ist die Handlungetc. L. Archív f. civ. Praxis. 39. B. 186. S. folytán több rendbeli pro & contra után el is határoztatott, hogy Zuga rendezett tanácsú mezővárosának adassék az előny, lévén ott még a legkevesebb kilátás a szó szoros értelmébeni >kenyérkeresésre«, mely ambulatorius önfentartási módot máskép koldulásnak szokták elnevezni. Ez tehát meghaladott álláspont lett volna; de jóval nagyobb főfájást okozott második fogzási betegségem: a tőke, e veszedelmes szép fogalom. Szavamra el fogják hinni, ha töredelmesen bevallom, hogy e betegség magvát ős idők óta magamban hordom, s hogy e gyengeség legerősebb oldalom, ámbár én a töke fogalma alatt valami rejtélyesen ruganyos ismeretlent érték, ha értenék hozzá. De a mig deák vagy ép jelölti éveimben e nagy »X« felismerését kikerülnöm szabad volt, addig most már neki kellett iramodnom, coute que coute! Valóságos steeple chase, ha a szegény ember pénzt akar teremteni ; egyik akadály nyomban a másik után, ugy hogy csak Kis-Béren nevelkedett és trainirozott ló az, a mely itt nyakát nem szegi. A legelső nehézség, melylyel meg kellett küzdenem, magának a kérdéses tőkének számarányban szabatos körülírása volt, s itt a legfurcsább felfogásokra akadtam. Voltak, kik »ezrek« ről beszéltek egész komolyan s ezek az élet taktikai alapegységérőli ezen impozáns felfogásukat oly méltósággal tudták indokolni, mintha csak gyermekkoruk óta olyan ingeket hordtak volna, melyekből az ezres bankók készülnek, — voltak meg olyanok kik ép oly komolyan ép annyi »százasokat* is elegendőknek mondottak. Nem kell kiemelnem, hogy e két felfogás között tátongó ür két ellenlábas nemzetiség heterogén világnézleteiben találta eredetét. »Na« — gondolám magamban s illetve gondolák fenhangon gondozóim, a kik a különféle pausákat hihetetlen mennyiségű duplamárcziusival igyekeztek kitölteni, — ^szegődjél hát magad is azokhoz, a kik a kevésbbé imposans világnézlettel is beérik, hisz nem igen eshetik nehezedre ?!« —