Magyar Themis, 1879 (9. évfolyam, 1-55. szám)

1879 / 27. szám - A köteles rész. 2. [r.]

— 206 — tünk irrationálisnak tetsző alapokon fejlődött szokásait, erkölcseit, és jognézeteit, hogy kövessük a nagy John Herschel példáját, ki oly szépen mondja magáról, hogy: ^bizonyos megerőltetés és elhatározás által erősiti magát arra, hogy minden következtetést, mely gondos szemlélés és logikus bizonyítás által támogattatik, előitélet nélkül elfogadjon, ha ellentétben állna is oly képzetekkel, melyeket előbb alkotott magának, vagy másoktél bizalomból, vizsgálat nélkül átvett. Ily erőmegfeszités valóban kezdete azon szellemi fegyelemnek, mely minden tudomány legfontosabb czéljainak egyike. Ez az első közeledés a szellemi tisztaság azon állapotához, mely egyedül képesit az erkölcsi szépség teljes és tartós érzésére. Ez azon eszköz, melylyel láterőnket megerősítenünk kell, mielőtt észlelni és gondolkodni bírnánk. — —« (Treatise of Astronomy p. i.) Mielőtt tehát a köteles rész neve alatt értett reális jogtünemények és fejlődésük leírásához összehasonlító jogtörténeti módszer szerint fognánk, figyelmeztetnünk kell azon szoros összefüggésre, melyben az intézmény eszméje és létköre az egész örökösödési jogrendszerrel, evvel együtt pedig a családi és vagyonjoggal, végre ezekkel a végső jogi és társadalmi problémákkal áll. Mit tapasztalásból, népek jogának, egyének tekintélyes nézeteinek történetéből a posteriori tudunk, ez összefüggés ismerete folytán és feltüntetése után a priori is meggyőzővé válik. Szembeszökő annak valósága, hogy a köteles rész intézménye más színben tűnik fel, ha az örökösödési jogban a családiság eszméjéből indulunk ki, és a zsidók szent könyvének erkölcsi relevatióját mint természettörvényt tisztelvén, megnyugszunk azon végzetes kijelentésben, melyet ott az Ur tesz: »örökösöd lesz, ki tőled születik« (Genesis XV. 4.), — és ismét más színben tűnik fel akkor, ha az örökösödési jog észszerű alapját a végrendelkezés szabadságában találjuk, ha jeligéül választjuk Gains és Quintilian szavait: »nihil tam naturali aequitati conveniens est quam voluntatem domini volentis rem suam in alium transferre ratam haberi« (1. 9. §. 3. D. 41. 1,) és: »defunctorum testamento stetur; neque enim aliud videtur solatium mortis quam voluntas ultra mortem«. (Declamatio 308).') Tudjuk, hogy az első, a népszerű és primitiv álláspont, mely egyéni rendelkezést alig ismer el, uralkodik az ó-korban és a középkorban, melynek jogigéje szerint »Isten, nem ember c inál örökösU, mert összefügg a család akkori politikai szervezetével és ősi vagyonközösségével az ingatlan birtokban ; az ingók, szerzett javak tekintetében külön vagyonjog és örökösödési jog fejlődik, mely utóbbi a kánonjog által kegyelt, az egyház érdekeinek kedvező végrendelkezési szabadság felé hajlik. Tudjuk, hogy az utóbbi, a végrendeleten sarkaló álláspont az örökösödési jog felfogásában az észjog, az egyéni szabadságból kiinduló jogfelfogás követelményeinek felel meg, melyek a-« ujabb törvényhozásokban érvényesülnek, bár csak compromissumok alakjában a régi szokásokkal. E compromissumok benső jogosultságának megítélése, a korlátlan vagyon-rendelkezési szabadság helyeslése vagy kárhoztatása ismét összefügg gazdasági érdekekkel és ethikai nézetekkel, a társadalmi szervezet és a jog alapjáról táplált képzetekkel. Kik a jogot az egyéni autonómiára vezetik vissza, kiknél elvi álláspontjuk folytán minden korlátozás azzal indokolandó, hogy másnak joga különben sértetik, kik Locke, Turgot, Condorcet, Kant, Humboldt Vilmos, Stuart Mill, Charles Comte, Charles Dunoyerstb. táborában állnak, azoknak legalább kö .-etkezetesen Montesquieuvel kellene mondaniok: *La loi naturelle ordonne aux péres de nourrir leurs enfants; mais elle n'oblige pas de les fairé héritiers. Le partage des biens, les lois sur ce partage, les successions apres la mort de celui qui a eu ce partage ; tout cela ne peut avoir ') L. I. Marié : Quid de iure testandi philosophia doceat 1868. és Troplong : Le Droit civil etc. Paris 1843—1864 Des donations et tesraments I. köt. N-o l2squ. été régié que par la société, et par conséquent par les lois poltiques ou civiles«. (Esprit des lois: 26, 6.). Kik ellenben a jogot az állami vagy társadalmi közösség korlátlan hatalmában gyökereztetik, mint Plató, Rousseau, a socialisták és számos bölcsész, ki a történet által igazolva látja e tételes alapot, azok merőben czélszerüség szempontjából fogják vizsgálni, mennyiben képez a család oly társadalmi egységet, melynek megerősítése kívánatos, és eszköze-e ennek bizonyos öiökösödési intézmény, szóval ezeknél a törvényhozó lesz a korlátlan végrendelkező, ki minden polgár vagyonának halála utáni sorsa felett rendelkezik, midőn az egyetemes örökösödési rendet nemcsak in subsidium, hanem az egyén akarata ellenére is lege cogente felállítja. Ez elvi álláspont befolyása visszatükröződik különösen a franczia törvényhozás és irodalom vitáiban, melyek legkinieritőbben tárgyalták kérdésünket, és melyek azon sarkpont körül forognak, hogy az örökösödési jog és egyes intézményei mennyiben alapulnak természetjogon, mennyiben pusztán állami, politikai jogon. A szoros összefüggés a társadalmi szervezettel, a politikai érdekek uralma az örökösödési jog mint a családi és : vagyonforgalmi jog combinatiója felett, az egész jogtörténeten végig szemlélhető. »Az örökösödési jog minden kor miveltségének pontos mértéke; a politikai alkotmány azt gyakran használta fel a ' családi szervezet módosítására és uj eszmék diadalának a i szokások által való biztosítására«.') >A törvényes örökösö| dési rend más államintézménynél nagyobb hatalommal bir I arra nézve, hogy a tulajdont és a tulajdonosok családjait | termékenyekké vagy terméketlenekké tegye«.2) >A politiI kai és társadalmi forradalmak története megvan irva az öröj kösödési jog történetében«.3) Minden táborbeli nagy állam| bölcsészeknek ez megegyező nézete.3) A történelmi, nemzeti jog befolyása az örökösödési rend ' megállapítására, mely egyetemes és benső életszokásokba • nyul, részben tudományos indokolással, részben conservativ ' politikai axióma alakjában áll élénkbe. Montesquieu kétértelmű nyilatkozata óta, hogy: »La loi, en général, est la raison huniamé, en tant qu'elle gouverne tous les peuples de la térre, et le lois poli| tiques et civiles de chaque nation ne doivent étre que les I cas particuliers, oü s'applique cetté raison humaine —< és ' ismét: »Elles doivent étre tellement propres au peuple pour J lequel elles sont faites, que c'est un tres grand hasard, si les j lois d'une nation peuvent convenir á une autre.< (Esprit des | lois I. 3.) — a jogtörténeti iskolának számos ismert túlzásait tapasztaltuk, melyek élére a nagy Bürkének kijelentése tehető, hogy az alkotmányok nem csináltatnak hanem nőnek, 1 mit Schelling, Hegel, Savigny stb. az egész jogra kiterjesztettek. Ezen elméletet századunk nemzetségi mozgalmainak szolgálatában is találjuk, melyek a németeknél, oroszoknál, cseheknél stb. valamint nálunk az ősi népies intézmények és ! jog cultusát és felélesztését czélba vették. Az eszmék fejlődésével a complikátió természetesen nő. A különnemű felfogások mindegyike tekintélyes képviselőkkel bir, és a számos érv és ellenérv tárgyilagos becslése mind nehezebbé válik. Egymás mellett léteznek ellentétes rendszerek, egymás ellen küzdenek heterogén iskolák. Minden népnek egyes köreiben más-más nézet uralkodik és lehetőleg közvélemény hatalmát érvényesiti. Állami s politikai érdekek érintése folytán az illető jogintézményről pártnézetek támadnak. Mindezek, miként a traditio és öröklött jogrendszer, az életben megszokott szabályok, pusztán azért igényelnek egyenjogú tényezőkül való elismerést, mivel léteznek, mely ratio hatalma a mögötte álló érdekek folytán épen sem vethető meg a törvényhozó és államférfiú által. ') Laboulaye : Condition des femmes etc. p. 437. V. ö. Hist. de la propriété fonciere en Occident 1. IV. eh. 8. a) F. Le Play : La réforme sociale en Francé déduite de Tobservation cornparée des peuples européens. Paris 1866. II. kiad. 2. köt. (1874. V. kiad. 3. köt.) 17. §. 161. 1. 3) Schützenberger: Les lois de l'ordre social. Paris 1848-1850. II. kötet, t. i. p. 436. *) L. Tocqueville : La dómocratie en Amérique t. i. ch. 3.