Magyar Themis, 1879 (9. évfolyam, 1-55. szám)

1879 / 21. szám - A bírósági végrehajtók intézménye

— 162 — tesen megérdemelt dijak és költségek elvesztésének legváltozatosabb pályarajzai a jövő nemzedék számára letéve vannak. Nem szándékom anthologiát állítni össze azon esetekből, melyekben a végrehajtó a dijai és költségei megmentése czéljából vezetett, de meghiúsult ujabb végrehajtás költségeit sajátjából fedezni kénytelen, mert az e tekintetben szerzett gyakorlat csak azon erkölcsi és anyagi bizonyosságot erösiti meg, miszerint a végrehajtói intézmény már magában a létesítő törvény hiányaiban hordja existentiája tengödésének okait. De még e tengődés harcza is megharczolható lett volna talán az eredeti hatáskörrel. Azonban mit tett a törvényhozás? A birói végrehajtói intézményt érdeklő utóbbi intézkedésekben következetes törekvést tanusit arra nézve, hogy a legterhesebb felelősségekkel összekapcsolt ezen küzdő állás szürenkező keresetforrásától is megfosztassék. Meghozatott az 1874. évi 35. t.-cz., melynek alapján a bírósági végrehajtók jelentékeny teendői és igy keresetfon ásaik, nevezetesen: a csődtömeg-összeírás, az ebbeli végrehajtás, a hagyatéki leltározás hatáskörükből részben kivonatván, ezeknek ellátása a közjegyzőkre bízatott. A fizetéstelen végrehajtó lemondással tűrt. Meghozatott 1875. X. t.-cz., mely a végrehajtók nem csekély keresetforrását, a kézbesítéseket bírósági szolgák, községi illetőleg hatósági közegekre, sőt ezeknek helyetteseire ruházta, — s ezzel a végzéskézbesitések dijait tőlünk elvonta. A fizetéstelen végrehajtó lemondással tűrt. Es meghozatott végre mintegy a végrehajtói intézmény töviskoronája gyanánt az 1877. XX. t.-cz., melylyel a hagyatéki eljárás a közigazgatási hatóságok hatáskörébe, illetőleg a hagyatékok leltározása a községi jegyzők teendői közé tartozónak mondatott ki. Botrányos dolog lenne az ebbeli intézkedések ellen panaszkodni, jelentsék bár a végrehajtói intézmény anyagi tönkretételét, ha az érintett törvényhozási intézkedések a jogrend javára szolgálnának. Csakhogy a dolog épen ellenkezőleg áll. A kézbesítők intézményében ugyanis a kivánt czél elérve nincs. Eltekintve attól, miszerint a hatósági illetőleg községi kézbesítők az illető hatóság illetőleg község pénztárából húzzák fizetésüket, s ennélfogva azon irányban, hogy a kézbesítéseket pontosan és haladéktalanul eszközöljék, semmi anyagi vagy erkölcsi rugóval sem birnak, a gyakorlatban a hiányosan, törvényellenesen vagy épen nem eszközölt kézbesítések fonalán lépten-nyomon igazolva látjuk azt, hogy az illető közegek a tisztükhöz szükséges, ha a szintén kezdetleges tanultsági minősitvényt is nélkülözik. E két körülmény alkalmat ad azután azon egymást érő szabálytalanságra, mely nemcsak hogy az ügyfeleknek kiszámithatlan károkat okoz, de a bírósági ügymenetnek is határtalan akadályára van. Akadályára és kárára különösen a birói végrehajtó eljárásának. Hiszen nem egyszeri eset — hogy a százféle változat közül csak egyet említsünk — nem egyszeri eset az, mikép a végrehajtó az árverési határnapon a székhelyétől három mértföldnyi távolságra fekvő árverési helyszínen megjelenvén, az árverés teljesítésében akadályozva lett az által, hogy az árverést elrendelő végzés végrehajtást szenvedettnek nem kézbesittetett. Minthogy pedig ez esetben felperes a költséget viselni nem tartozik: a végrehajtó kidobott költségeivel a kártalanítási — végeredményében végre is elvesztendő — perre lett utasítva. Az ebbeli utólagos törvényhozási intézkedés tehát nemcsak hogy szakszerűtlen, nemcsak hogy jövedelmi forrásában megrövidité a birói végrehajtót, de annak világos kárára van. Nem áll a dolog másképen az 1877. évi XX. t.-cz.-kel sem, melynek legtöbbet emlegetett intentiója a gyorsabb hagyatéki eljárás, illetőleg a felek érdekeinek kedvező költségkímélés lett volna. Csak meg kell tekintenünk az érintett törvény életbeléptetése óta felvett hagyatéki közokiratokat, hogy azonnal abbeli meggyőződésünket fejezzük ki, miszerint emez eljárás a felek érdekeire kiáltóan sujtóbb, mint volt a megelőző, mert a gyorsaság mint a költségszámítási méltányosságnak leghatalmasabb rugója elveszett az által, hogy az érintett teendők, az ebbeli eljárástól eltekintve is, hatóságilag fizetett közegek kezeibe lettek letéve. Már most, midőn a gyakorlat terén igazolva látjuk azt, hogy a végrehajtói intézmény határozott megrövidítésével létesített ezen ujabb törvényhozási intézkedések agyakorlat és a jogrend kívánalmának meg nem felelnek: kétszeres fájdalomérzettel kell feljajdulnunk azon sem az igazság, sem a méltányossággal össze nem férő tény előtt, miszerint mig egyrészről következetesen van alkalmunk tapasztalni azt, hogy azon dijazás is, mely a végrehajtók felelősségével és megszorittatásával arányban eleve sem állott, folytonosan apasztatik, addig másrészről egy lépést sem látunk tétetni abban az irányban, hogy az existentiánkba vágó megrövidüléseink legalább más uton a végrehajtói állás a terhes munkakörnek megfelelöleg pótoltatni szándékoltatnának. Mi tehát a végrehajtói intézmény jövője, s általán van-e még jövője? Ámult és jelen semmi vigasztalót sem ad. A mostani állapotban tarthatatlan. Jelenleg is végrehajtási eljárásunk sokoldalúsága a speciális képesitvénynyel szervezett és felelősséggel terhelt birói végrehajtói intézménynek mindenesetre létjoga mellett szól. De ha meg vagyunk győződve arról, hogy az a hatáskör, mely a bírósági végrehajtót illeti, vagyis maga a végrehajtás a törvénykezési eljárásnak legnyomatékosabb, leglényegesebb alkatrészét teszi: akkor nem lehetünk közönyösek azon kérdés iránt sem, hogy e fontos feladat oly kezekre bizassék, melyek az existentia nyomasztó aggályai miatt úgyszólván folytonos zsibbadásnak kitéve ne legyenek, nehogy ez által a jogi elégtételt kereső felekre nézve a legczélszerübben szabályozott perfolyam és birói határozatnak gyakorlati értéke, valódi haszna is veszendőbe menjen. Fegyelmi határozatok, fenyitő ítéletek egész sora beszél arról, hogy a bírósági végrehajtó dijazatlansága magában véve fontos enyhítő körülményül szolgál a családfentartás küzdelmében eltántorodott bírósági végrehajtó büntetésére nézve. Ismételjük, az intézmény mostani díjszabályzata mellett fen nem tartható. A dolgon akárhogy, de változtatni kell. Az intézmény hatáskörén ejtett csonkitások követelik, hogy az ennek folytán csökkent javadalmazásban is reform hozassék be. Az intézmény megszüntetése sem pénzügyi szempontból, sem a jogrend érdekében nem javasolható. Ez által 67 tszék és 274 jbiróság: segédszemélyzetének létszáma lenne ismét szaporítandó, eltekintve, attól, hogy az írnokokra ruházandó munkakörre nézve a képesitvényi garantia a legnagyobb részben tönkre megy. A reformnak szerintünk az intézmény fentartása mellett csak két és pedig kevés nehézséggel keresztülvihető módja lehetséges. Mindenekelőtt a 440 körül levő királyi bíróságok mellett közel 700 számban alkalmazva levő bír. végrehajtók létszáma a hatáskörnek fent kitüntetett megszorítása után minden hátrány nélkül leszállítható. A redukált létszám azután vagy részesittessék a munkakör természetének megfelelő állandó rendes fizetésben, meghatároztatván egyszersmind a hivatali rangfokozatnak megfelelő napidíj-terv s a t. illetményeik, vagy állapittassék meg annak részére egy ujabb okszerű javadalmazás az 1871. évi 51. t.-cz. 24. §-ban felállított díjszabály helyett; állapitassék igenis, és legyen gondoskodva egyszersmind arról is. hogy a díj előlegezések s a birói helyettesítések elvei az egyéni önkény áldozataiul ne eshessenek; állapittassék meg a díjszabályzat igenis, de nem azon mostohasággal és szükkeblüséggel, mely a magy. kir. igazságügyi minisztériumnak 1878. évi október 26. 2515. sz. a. kelt körrendeletében jelentkezik, mely a birói végrehajtót a felek szeszélyei folytán százszor ismétlődő árverés kitűzése és kibocsátandó hirdetményekért méltányosan felszámított dijától is elejti. Semmi sem jogosabb igényünk annál, hogy a létesítendő díjszabályzatba oly teljesítések is, minő az igényfelhivás, az árverés kitűzése és árveréshirdetés közlése, a töménytelen rendelvények, az értesítő levelezések is méltányos díjtételekkel bevonassanak. Mert hiszen az ebbeli teljesitések is időt, munkát és irodai szükségletet vesznek igénybe, mely dolgok köztudomás szerint minden díjazásnak legarrogansabb alapját képezik. Ne feledjük el, hogy a birósági végrehajtó fizetéstelen tisztviselő, és hozzá olyan tisztviselő, a kinek nincsen rendelkezésére a nyomtatványok hivatalos ingyenkazla, hanem a három osztályba sorozott irodai szüségletek bosszú litániáját minden helyiségi szerelvényt, irodai szert és anyagot saját szürenkezve cseppenő filléreivel kénytelen beszerezni, miután az irodai átalány áldásait csak híréből ismeri. Egy vagy más irányban, de mindenesetre tenni kell, ha az erkölcsi tekintetben már is ijesztő mérvben hanyatló intézményt megmenteni czélunk. Mi nem mondunk le a törvényhozás atyai gondoskodásáról. Jelen szerény felszólalásunk czélja is csak az, hogy az avatottabb szakemberek figyelmét az aggasztó jelenségre felhívjuk, s ha akad az igazságügy igaz érdekeit szivén hordó egyén, ki a felvetett eszmének zászlót bont: czélunkat értük, mert vagy teljes bukást vagy üdvös diadalt kell annak eredményeznie.*) Zombor, 1879. april hó 30. Derner István, bir. végr. *) Ezen felszólalásra legközelebb visszatérünk. Szeri: