Magyar Themis, 1879 (9. évfolyam, 1-55. szám)

1879 / 20. szám - Észrevételek az ügyvédi vizsga reformjához

_ 152 — Nemcsak szabadsági illetve hatalmi kérdésről van sző. Az ügyvédség követelményét támogatja azon eddigi tapasztalat, hogy a vizsgáló bizottság eddigi szervezetében és működésében a törvény czéljának eleget tenni, magasabb mérték alkalmazása által az ügyvédséget képzetlen elemek árjától megmenteni képes nem volt, és hogy e mulasztás vétségének nagyobb része a bizottság nem ügyvédi elemeit terheli, kik a dolog természeténél fogva rendszerint kevesebbet tartanak ügyvédi képzettség kellékeiről és az ügyvédi hivatás szempontját a jelöltek szakképzettségének megbirálásábaa kevesebb tapintattal érvényesitik, mint a vizsgáló ügyvédek. A nem-ügyvédek vagy doctriniir elméleti vagy birói gyakorlati vizsgát insceniroztak; Írásbeli feladatokban s szóbeli feleletekben a fősúlyt Ítéletre, nem pedig ügyek kezdeményezésére és pártnézetek eristikus kifejtésére helyezték, mely utóbbi az ügyvédet felei érdekeinek érvényesítésére képesiti. Igaz hogy az ügyvéd első ügybiró és hogy csak igazságos ügyet szabad felvállalnia; de a nehézség és művészet épen az alaki jog szempontjából az életben sokszor gyengébb igazságos igény érvényesítésében áll. Alaki jogi szempontból az ügyvéd kötelességében áll, a törvényt csak felére kedvező részében képviselni. A fenyítő perben e tisztult felfogás már elismerést nyert; a functiók összetévesztéséből ered a valósággal ellenkező azon előítélet, mintha a polgári per drámájában birói szerep jutna az ügyvédnek és mintha a helyes, könnyű Ítélést, az obiectiv igazság győzelmét nem a viUs nézet pro és contra szóló érveinek egyoldalú, éles, teljes kifejtése biztosítaná, mit a modern törvényhozások az ügyvédi képviselet kényszerének szentesítése által elismertek. A mi a törvényhozás alapfelfogását az ügyvédségről illeti, ugy annak permanentiáját legkevésbbé sem helyeselheti, ki ügyvédségünk s vele igazságszolgáltatásunk javulását óhajtja. Ez alapfelfogás ugyanis a bizalmatlanság impressióiból merittetett és a leghelytelenebb ellenőrző s gyámkodó intézkedésekben nyilvánult, melyek ügyvédi rendtartásunkat jellemzik. így az ügyvédvizsgáló bizottság szervezete is a régi táblabírói vizsgák hagyományos reminiscentiáiban szenved, mi által tényleg nem gátolja hanem megkönnyíti elégtelen képzettségűek felavatását ügyvédekké. Ez alapfelfogás megváltoztatása és valóban törvényszigoru vizsga létcsitése tehát okvetlenül szükséges, de az utóbbi mindaddig pium desiderium marad, mig a vizsgáló bizottságban önálló, döntő szerepe nem lesz az ügyvédi karnak, miként irott malaszt marad a vizsgára bocsátás feltételeinek, a törvényes qualifikatiónak vagy a fegyelmi szigornak törvényes előszabása, a mig nem-ügyvédi appellatoriumok enyhe, kegyes pártfogása a kamarák törvényhez hü eljárását megbénítják. Hogy az ügyvédség követelménye nálunk sokak előtt, főleg u. n. illetékes helyen, merésznek vagy legalább is alaptalannak látszik, csakis a megszokott előítélet uralmából magyarázható meg, mert belső, akár paedagogikus, akár államrendőri indokoltsága nincs a jelen szervezetnek. Bizonyítja ezt, hogy más téren csak nevetségessé válnék, ki hasonlót, p. o. sebészvizsga oly szervezetét pártolná, mely szerint nem sebészorvosok képeznék a vizsgálók többségét. Pedig az ügyvédi vizsga is csak oly szakvizsga mint más, hacsak szoros, speciális, gyakorlati szakjellegéből kivetkőztetni és ismételt tehát felesleges általános jogtudományi vizsgává átváltoztatni nem akarjuk, a melyen azután az állam minden okleveles jogásza professorkodhatik. Államrendőri tzempontból is csak a vizsga törvényszerűségének ellenőrzése lehet jogos czél, melyet elegendően biztosit, ha a vizsgát vezető, személyesen nem vizsgáló bizottsági elnökök az államszolgák, legczélszerübben a főbirák sorából kineveztetnek. Csakis bizalmatlanság a kamarai választottak jelleme és képessége iránt szólhat a paralyzálás jelen rendszere mellett; ezt pedig, midőn csakis a fővárosi kamara forog szóban (szerintünk a marosvásárhelyi bizottság is megszüntetendő volna), alaposnak senki sem állithatja, főleg ha, mint részünkről óhajtanok, a választottak e nobile officiumot vissza nem utasíthatnák, szakadatlanul csak egy évig viselhetnék (közvetlen újra választatás kizárása), dijakat nem kapnának és csakis soha fegyelmileg sem büntetett ügyvédek sorából választathatnának, miről az ügyvédi rendtartás tervezett módosításakor egy-két szakaszban providealtatván, egyrészt minden gyanú elhárittatnék, másrészt az alkalmas vizsgálók kötelességévé válnék váltakozva résztvenni e testületi hivatal ellátásában. Annál megnyugtatóbb lenne e szervezet, mert tapasztalás szerint eddig a tévedések ritkábbak voltak a választásoknál mint a kinevezéseknél, melyek néha absolute nem jogászokra estek. Egyedül e szervezet felelne meg az ügyvédi vizsga czéljának, mely vizsga által az állam a jelölt gf akorlati ügyvédi szakképzettségéről meggyőződni, az iránt biztosítékot nyerni akar, és azon döntő szempontnak, hogy az ügyvédi ismeret a jogalkalmazás más módja mint a birói stb. ismeret, miből önként következik, hogy a leghivatottabb vizsgáló — caeteris paribus — az ügyvéd. Nem azt akarjuk evvel mondani, hogy más jogász nem lehet vizsgáló; de constatáljuk, hogy ez nem czélszerü, paedagogikus, hanem evvel ellenkező, önmagában helytelen, pusztán történelmi, államgyámkodási felfogás kifolyása, melylyel szakítást követelni nemcsak ügyvédi, hanem általános igazságszolgáltatási érdekben is kell. A fentiekben már több más, mellékes pontot is jeleztünk, melyben a bizottsági véleménytől eltérünk, mely a kettős bizottság eltörlését kivihetőnek s politikai, ugy ügybeli érdekben kívánatosnak, de inás körülmények miatt időszerűtlennek tartja, a vizsgadijak felemelését pedig a vizsgálók állása és terhes feladata tekintetéből szükségesnek mondja, mi tökéletesen helyes, ha a dijrészesités egyáltalán fentartatik, mi ellen azonban elvi indokok szólnak. Ügyvédtől az ingyenes eljárás áldozatát testülete érdekében meg lehet követelni és így az általunk javasolt szervezet mellett a dijosztás eleshetnék. Az általunk különös fontossága miatt bővebben tárgyalt szervezeti kérdéssel összefügg a vélemény azon pontja is, melyben a vizsgálók számának leszállítását sürgeti, mivel a vizsgák száma fogy és a vizsgálás egyöntetűsége, a vizsgálási mód állandósulása nélkül a vizsga foganatos nem lehet. Átfordítva >concret viszonyaink*, tapasztalati tények nyelvére, ez annyit jelent, hogy még könnyebbé kell tenni a jelöltekre nézve, kik a vizsgákra rendszerint hetekig, sőt hónapokig eljárnak a vizsgálók tanulmányozása s ugyanazon vizsgálónál a dolog természeténél fogva időnkint öntudatlanul ismétlődő kérdések és helyeselt feleletek elsajátítása végett, az egyöntetű, állandó és foganatos »átuszást« minden más mint alkalmi, pillanatban pillanatra felszedett ismeret nélkül. Szerintünk foganatos vizsga épen ellenkezően a vizsgálók nem ismerését, azok gyakori változását, számuk szaporítását tételezi fel, mi által egyszersmind a vizsgáló állása kevésbé terhessé és kimerítővé válnék, arra többen szívesen vállalkoznának és kizárva volna az, hogy az »állandó« vizsgálók idővel eltompult érzékkel, untatva, kedvtelenül, gépiesen vizsgáljanak és, mi legártalmasabb, a jelölteknél most még rendszerint tapasztalt rengeteg tudatlanságnak megszokásából eredő tolerantiával Ítéljenek. Ugyané szempontból az írásbeli feladatok nagyobb változatossága szükséges, melyek eddig éveken át meghurczoltattak. Lényeges kérdés a vizsgatárgyak meghatározása, melyen a coaservativ vélemény változtatást ez idő szerint nem tart lehetségesnek. »A pénzügyi és közigazgatási törvények és szabályrendeletek átláthatlan nagy tere tekintetéből« beéri oly vizsgálati szabályzat sürgetésével, mely a jogi tárgyak döntő voltát kimondja, »mivel tény, hogy az ügyvédnek mégis folyton nagy szüksége van ama törvények és rendeletek ismeretére*. Nézetünk ebben eltérő. Szerintünk legfölebb a pénzügyi törvényisme főpontjai: adónemek, illetékek, eljárás, melyek egyetemes gyakorlati fontosságúak és nálunk kivételes jogi (nem jogos) alkotásokkal függnek össze, volnának vizsgálandók, ellenben minden egyéb közigazgatási tárgy elejtendő. A vizsga komoly jellegének ártalmára van ugyanis, ha, mint eddig történik és mint a vélemény feleslegből még külön decretáltatni kéri, puszta appendix és extravagantiaként néhány oly kérdés intéztetik a jelölthez, melyre helyes feleletet senki sem vár tőle. Ha pedig némely vizsgáló (akad ilyen) nem tartja feleslegesnek az »átláthatlan nagy térc valamely zugában nem jogászi ismeretet böngészni, akkor ez égbekiáltó igazságtalanság, mert a tudományos elvekre nem redukálható chaos agyrontó bemagolására senki sem képes, ha éveken át készülne és Pico de Mirandola memóriájával bírna is. Minden ág a speciális igazgatási hivatalnok élettauulmányára elegendő és 100 évi ügyvédi gyakorlat mellett sem képzelhető, hogy minden ágban csak egy eseten is tapasztalást tegyen a jelölt. Száz kötet törvény és rendelet tudását követelni merő képtelenség; ha azok létezéséről tud és felkeresni képes, mire adott esetben szüksége van, elegendő. A jogot — magában óriási tárgy — felcserélni a törvény fogalmával és minden szabályzott életviszony és arra vonatkozó szabály ismeretét igényelni, az észnek megvetése nélkül nem lehet. A vizsga ne legyen öoámitás; a törvényhozó, kinek könnyű előírni eget földet a türelmes papiron, a lehetetlent ne követelje, ha a vizsga mértéket valóban emelni s igy az ügyvédi képzettségen lendíteni akar. Örökre elveszett idő és fáradság, midőn a jelölt vizsga előtt vizsga számára végig olvas egy pár kötet rendeletet és törvényt és kínosan töm belőle fejébe, a mennyit bir, bizva »életlen szerencsére, ha talán ép eet kérdeznék ? Teljesen értéktelen, haszontalan tanuta; ki mind e törvényt a