Magyar Themis, 1879 (9. évfolyam, 1-55. szám)

1879 / 18. szám - Ovás a vagyonbukottnál. 1. [r.]

- 135 — jog illeti, habár az"eredeti mü (rajzmü, festmény, illetőleg idomított mü) talán már köztulajdonná vált*. Ezt mondja a német törvény is a 7. §-ban. A javaslat ezt természetesen nem vallhatta, mert ellentétbe helyezkedett volna a 64. §-sal, melyben az utánképzés »a képzőművészet más ágában« bitorlásnak declaráltatott. De ekkor a 66. §-t nem lett volna szabad, felállítani, mert annak sem a javaslat, sem a szerzői jognak átalános fogalma szerint nincs létezési indokoltsága. s>Atalános határozatok* czime alatt foglaltatnak végül a tervezetem által »átmeneti és vegyes intézkedéseknek« elnevezett szabványok. A javaslat 79. §-át el nem fogadhatnám, mert igazságtalannak tartom. Egészen uj intézkedés volna ez: a törvény hatálybaléptének napjáig »valamely nyilvános képtár, szobortár, műcsarnok tulajdonába jutott, i vagy külföldi szerzők müveiből tulajdoni joggal az országba hozott képek és szobrok többszörözési joga azok tényleges birtokosait illeti, hacsak ez iránt külön szerződés által az | ellenkező megállapitva nincs«. Erre csak azt vagyok bátor kérdezni, hát mért nem a nyilvános könyvtárakba jutott könyvek és zenemüvek is ? — Nem, a javaslat 79. §-át nem szabad törvénybe iktatni. Ha irói és művészi jogról törvényt alkotunk, respectálnuk kell a szerzői jogot. Különben is ellentétben áll ezen §. a javaslat 77. §-ával, mely helyesen kívánja, hogy e törvény védelme terjedjen ki mindazon irói, zene-, szín- és képzőművészeti müvekre is, melyek ezen törvény hatálybalépte előtt jelentek meg. A legtöbb képzőművészeti műre, melyekre a javaslat gondolhatott, a védelmi idő vagy már lejárt, vagy közel jövőben lejárna. De ha huzamosabban tartana is még, nem vélném méltányosnak, hogy ily igazságtalanságot kövessünk el a szerzőkön. Specziális viszonyaink, felfogásom szerint, azt kívánják, hogy az irói jog keretében legyünk lehetőleg liberálisak a közönség érdekében, — a művészi jogot pedig rendezzük ugy, hogy hazánkban a művészek jogaikban minél erősebben védessenek meg. Mert ha az irói müveknek utánnyomatását a közművelődés igényelheti, az utánképzés nem oly egyszerű és könnyű s a közönség rosz utánképzésekkel mit sem nyer. A legtöbb esetben pedig csak maga a szerző képes jó másolatokat készíteni. Végül tervezetem kihagyta a javaslat 80. §-ának második bekezdését, mert »az irói és művészi tulajdonnak mind- I két államterületén leendő kölcsönös oltalmazása« külön Ausztriával kötendő egyezményt kíván, melyben vagy az anyagi, vagy az alaki viszonosság statuálható. Ezért a jelen törvény e kérdésnek nem praejudicálhat. Dr. Herich Károly. j Ovás a vagyonlmkottnál. (Dr. L. A.) E lapok 10., 12. és 14. számaiban a fenti kérdéssel találkozunk, melynek megvitatása a czikkirónak — ugy látszik — nem csekély fáradságába került. Ezen észlelésünket előre kell bocsátanunk, mert nem találjuk magunkat azon helyzetben, hogy a fenti kérdés eldöntésére ama jogtudományi nagy apparátust igénybe vegyük, melylyel az >Ovás és váltói szigor« czikksorozat irója dolgozott. A dolgot egyszerűbbnek is tartjuk, semhogy annyiféle episodicus kérdésekbe és casuisticába mélyedni kellene. Ep ezen okokból nem telik tőlünk, hogy ama dolgozat részleteinek bírálatába bocsátkozzunk; de a kérdéshez kivánunk szólni, mert annak némi gyakorlati jelentősége van. Tehát: »fizetés hiánya miatti óvás szüksége fenforog-e, ha a váltó lejártakor az elfogadó vagyona felett csőd nyittatott ?« Mondjuk meg mindjárt, hogy a kérdést tulajdonképen de lege lata tárgyalhatjuk. A váltótörvények rendszerbe fűzött eklektikus jogszabályok, és rendszerint cogensek (vagy tiltok); a dispositiv jelleg nagyon is kivételes (mint pl. a vtk. 42. §., a regressus per saltum, a vtk. 96. §. vége, a 100. §.). Altalános jogi elvek és tételek, észszerüségi követelmények és jogtudományi kritika nem birnak nagy befolyással a fenálló váltótörvények szabad alkalmazására. Ennek oka abban keresendő, hogy a váltóintézmény fejlődésénél mindig csak az vétetett fel a közönséges jogból avagy eltérő speciális szabályul, mi a kereskedelmi világ előtt időnként prakticus szükségnek mutatkozott. Ezenfelül a kereskedelmi forgalom országos határokon túlterjedvén, a váltójogi tételes szabályok a külföldbe kinyúló vagyonjogok biztonsága miatt is idők folyamában önkényt nemzetközi alakulatot öltenek. Mindezekből szorosan következnek az ekletikus, czélszerüségi és kényszerítő jelleg, a feltétlenség, a kötelezettség önállósága és a váltói szigor. Alig van tehát törvénykönyv, melynél a magyarázatra oly keskeny margó van hagyva, mint a váltótörvénynél. Hazai törvényünk főbb vonásaiban a nyugoteui ópai codiíicált váltótörvényekkel rokon és különösen az ált. német váltórendszabálylyal majdnem azonos, és tekintve, hogy csak nem rég létesíttetett, még néhány czélszerüségi tétéllel bővebb, esetleg némely feleslegestől ment. Midőn tehát ma egy hazai váltóintézmény felett elmélkedünk, nem sokat használtunk a dolognak de lege ferenda értekezni, hanem a tárgyhoz a váltójogi tudomány fonalán ugyan, lényegileg azonban mégis csak de lege lata szólhatunk; — mi azonban ki nem zárja, hogy a tudomány mint úttörő a törvénybe iktatott imprakticus, hasznavehetlen, sőt a forgalmat gátló szabványokat kiküszöbölni elősegítse, magát a kiküszöbölést a judicaturára bízván; mely nézpontból jelen sorok végén részünkről is az ilyen hasznavehetlen szabványokról megemlékezendünk. Az előrebocsátottak után megkísértjük a kérdés érdemét vizsgálni, mely a következő kettőre szakad: I. Szükséges e a bukott elfogadónál avagy a csődtömeggondnoknál a váltó bemutatása és óvatolása az előzőkelleni viszkereset fentartása czéljából ? II. Kell-e óvással élni a bukott elfogadó, illetve a csődtömeg elleni váltójogi igények érvényesithetése végett? I. Az óvásnak kettős czélja van. Az előző érdeke abban áll, hogy szoros kötelezésének ép oly szoros határ szabassék; továbbá, hogy az ő részérőli teljesítés csak akkor legyen követelhető, midőn az egyenes adósnál történt bemutatás czélhoz nem vezetett. Egyrészt tehát az előzőnek az a czélja, hogy zaklatásnak bizonytalan időre kitéve ne legyen, és másrészt, hogy kötelezésének tartalma ellenére ne legyen kénytelen a váltót kifizetni, hanem csak beváltani. Viszont a hitelezőnek az a czélja, hogy a váltón levő összes kötelező nyilatkozatok feltétlenül érvényesíthetők legyenek és hogy váltójogi összes igényeit a bemutatás által fixirozhassa. A váltóadós érdeke és a hitelező kötelessége (diligentiája) egy szóval abban találkoznak, hogy azon törvényes feltevések (és nem feltételek) teljesíttessenek, melyek a váltói követelés és kötelezés érvényesítésére szükségesek. Nem a kötelem keletkezéséről van itt szó; csupán az érvényesítés van az alaki ünnepélyességekhez — mint törvényes kellékhez, nem pedig feltételhez — kötve. E tekintetben a formái-elmélet az antipodistáknál is elismerésre talált. Az ünnepélyesség bizonyítására szolgál az óváslevél mint eszköz, melynek létesítése megint a váltóbirtokosnak és az előzőknek egyaránt érdekükben áll; előbbi követelését egy liquid bizonyítási eszközzel mihamarább és minél biztosabban kivánja érvényesíteni; utóbbiak pedig legbiztosabb tudomást akarnak szerezni a kellő bemutatásról és értesittetésük (óvás-közlés) folytán gondoskodhatnak hátrány nélküli beváltásról; mindkét fél a nehézkes bizonyítási eljárást mellőzni kivánja. Ezen bizonyítási eszköz törvényes eszköz, mely mással nem pótolható. A közönséges jogban is akadunk ily törvényes bizonyítási eszközökre, melyek kipótolhatlanok, mint pl. a házassági szerződés mint közjegyzői okirat, a telekjkv, kivételes esetektől eltekintve az anyakönyvi kivonatok, szakhivatási oklevelek stb. Tehát a vtk. 41. § a követeli, hogy a váltó fizetés végett kellő időben bemutattassék, és hogy a bemutatás és a fizetés nem-teljesitése óvással igazoltassék. Ezen szabály alól nincs menekvés, hacsak a váltószerződő felek, illetve az előzők az óvást egyenesen el nem engedték, mire váltótörvényünk egy különös, kivételes dispositive rendelkező szakaszt szánt. Az óvásnak törvényes szükségessége ellenében nem fogadható el egy más jogkört tárgyazó törvényből következtetett ok, tebát a csődtörvényből levont legis ratio sem, arra nézve, hogy az óvás a vtk. 42. §-ában mondott elengedés esetét kivéve, bizonyos körülmények közt el is maradhasson. Meglehet, hogy a juris ratio és a rationalistikus nézpont ama bizonyos körülmények közt a váltótörvényekből levont legis ratioval összeü'köznek; de a váltójognak törvényileg szentesitett rendszere nem zavartathatik meg valamely idegen tény bekövetkezése által, mely a váltói előzők önálló kötelezettségeire nézve amúgy is egészen közömbös; — ez áll az elfogadónak csődbejutásáról, melyről, mint váltóbeli jogokat módosító tényről, a váltótörvény mint speciális törvény tartozott volna külön említést tenni, miként azt a vtk. 29. §-ában (1. pont) meg is tette. Míg azonban a törvényhozás az elfoglalt codificatorius álláspontot ismét el nem hagyja, vagy kivételeket nem alkot, addig győz a lex lata; és miként fentebb említettük, idővel a törvénykezési gyakorlat simíthat és idomíthat.