Magyar Themis, 1879 (9. évfolyam, 1-55. szám)

1879 / 14. szám - Észrevételek a kir. közjegyzői dijakról szóló törvényjavaslatra nézve. 3. [r.]

_ 104 — Észrevételek a kii: közjegyzői dijakról szóló törvényjavaslatra nézve. III. A javaslatnak legfontosabb részét az Vik fejezet képezi, melyben a közjegyzőnek mint birói vagy gyámhatósági megbízottnak a hagyatékok tárgyalásaért járó díjátalány szabályoztatik. A törvényjavaslat indokolásának aron megjegyzése, miszerint a hagyatéki dijak szabályozatlansága volt eddig legnagyobb részben oka a közjegyzőség ellen felmerült panaszoknak, a valóságnak tökéletesen megfelel. Midőn 1875-ben a közjegyzők tárgyalni kezdtek, sem ők, sem a biróság, sem a közönség tájékozva nem voltak az iránt: milyen dijak szedhetők a hagyatékok elintézéseért, s minden közjegyző és minden biróság más és más gyakorlatot követett ezen dijak megállapításánál. Lehetséges, miszerint voltak egyes közjegyzők, kik ezen állapot bizonytalanságát a maguk hasznára kizsákmányolták; azonban másrészről annál sűrűbbek voltak azon esetek, midőn a fizetni nem szerető felek még a mérsékelten felszámított dijakat is sokallották, , mert azokhoz szokva nem voltak. S nagyrészben e körülmény idézte elő több törvényhatóság részéről a közjegyzői intézmény elleni agitátiót és az 1877. XX. gyámügyi törvény létrejöttét, mely a közjegyzői hatáskört érzékenyen megcsonkította, és —bár magát a közjegyzői in- [ tézmény megszüntetését nem vonta maga után — annak kifejlődését s megizmosodását hazánkban legalább egy évtizeddel visszavetette. Elvileg tehát örömmel kell üdvözölnünk a javaslat azon intézkedéseit, melyekben a hagyatéki dijakat részletesen szabályozza; s a kérdés csupán a körül forog: helyes-e a javaslat által elfogadott díjátalány rendszere, vagy nem lett volna-e czélszerübb az egyes közjegyzői munkálatokért külön-külön megállapitani a dijakat ugy, a mint az a közjegyzői ügyleteknél szabályozva van ? Részemről a hagyatékok tárgyalásánál adijátalány alkalmazását nem tartom helyesnek. A munkadíj megállapításánál három szempont irányadó: a) mindenekelőtt a munka nehéz vagy könnyű volta; b) a reá fordított idő mennyisége; c) az ügy tárgyának értéke. Miután pedig a díjátalány a két első szempontot teljesen mellőzi s kizárólag csak az értékre van tekintettel, az igazságosan csak olyan •ügyeknél alkalmazható, melyek csekélyebb jelentőségűek s nem kiváló szakértelmet, hanem csupán bizonyos gyakorlati ügyességet kivánnak, s a melyek egymástól lényegesen nem különböznek, hanem többé kevésbbé egyöntetűek.*) A hagyatéki ügyek pedig nem tartoznak ezen keretbe. Már maga a leltárfelvétel is mennyire különböző az egyes hagyatékoknál ! Vegyünk például egy olyan bagyatékot, mely csupán ingatlanokból áll, hol a földadó alapján eszközlött becslés és összeirás egy rövid félóra teendője, és vegyünk egy kereskedést, hol napokig kell a leltározást folytatni, mig az egyenkint felmért apró czikkecskékböl az egész hagyaték összeállittatik; mily nagy különbség van e két leltározás között a reá fordított munka és idő tekintetében ! De még nagyobb eltérést tapasztalunk az egyes hagyatékok tárgyalásánál. Mennyire könnyű egy olyan tárgyalás, melynél például lemenő örökösök vi'ágos végrendelet vagy törvényes örökösödés alapjSn vesznek részt s a békés uton létrejött osztálytervet már készen elhozzák magukkal a tárgyaláshoz; s milyen nehéz feladat vezetni s feljegyezni egy olyan tárgyalást, melynél ellenérdekű felmenő s oldalági, avagy végrendeleti s törvényes örökösök állanak szemben egymással, és sem a hagyaték activ vagy passiv állagára, sem az öröklés jogosultságára, sem az osztály-, sem semmi másféle kérdésre nézve egymással többszöri megidéztetésük daczára megegyezni nem tudnak. S ezen felül, a ki ismeri telekkönyvi állapotaink rendezetlenségét s népünknek saját ügyei iránti indolentiáját, tudni fogja, hogy főleg a vidéki tárgyalásoknál a telekkönyvi állapotnak a tényleges állapottal való összeegyeztetése s rendbehozatala a legnehezebb feladatot képezi. Kevés hagyaték az, mely egyetlen egy tárgyalással végleg megoldható, mig ezen ügyek nagy része olyan, hogy azokon csak évekig tartó küzködés és fáradság után képes a közjegyző keresztülgázolni. S e tekintetben szembetűnő a különbség a kis és nagy hagyatékok között. *) Érdekes e tárgyban a felső-ausztriai közjegyzői kamara és közjegyzői testület ily czimü munkálata: >Ueber den Entwurf eines Tarifes fúr jene notariellen Amtshandlungen, welche derzeit noch unter den Begriff des Gerichtscomissariates fallen* ; megjelent a »Zeitschrift für Notariat und freiwilüge Gericbtsbarkeit« lapnak 1878. évi 1.—8. számaiban. Czikkiró. Többnyire a csekély értékű hagyatékok a legrendezetlenebbek. Mi abban leli magyarázatát, mert a szegény ember sem elegendő pénzzel, sem kellő belátással nem bir arra nézve, hogy vagyoni viszonyainak elrendezéséről életében gondoskodjék ;a vagyonos ember ellenben e tekintetben sem fáradságot, sem költséget nem kiméi. Ebből az következik, hogy a csekélyebb hagyatékok elintézése átlag több fáradsággal és vesződséggel jár, mint a nagyobb hagyatékoké. Ugyanígy áll a dolog a vidéki és nagyvárosi hagyatékokra nézve; városokban, hol a vagyonos intelligentia lakik, s főleg hol a telekkönyvi hatóság székel, a birtokváltozásoknak telekkönyvi bejegyeztetése nem igen szokott elmulasztatni, 8 ha ez meg is történik, a hiányok könnyen pótolhatók, mert a nagyvárosi emberek ügyleteiknél rendszerint szakértőket, közjegyzőket, ügyvédeket vesznek igénybe. Nem igy áll az eset a vidéki hagyatékoknál. A telekkönyvi hatóságtól távol lakó vidéki ember mit sem törődik a nyilvánkönyvi állás rendezésével; az ügyleteknél, ha szerződés készíttetik is, az többnyire a zugirászok kezéből kerül ki, és sokszor a legnagyobb fáradsággal sem lehet kipótolni a fél halála után az ilyen szerződéseknél előforduló hiányokat. De mindezeken felül a vidéki állapotok ezen nyomoruságához még egy körülmény is hozzájárul, t. i. a tagosítás és az ennek folytán szükséges telekkönyvi átalakítás. Baj az mindenesetre, hogy a telekkönyv a tagosítás után még éveken keresztül a régi állapot szerint vezettetik, s némely hagyatéknál a tényleges osztálynak keresztülvitelét telek könyvileg sokszor lehetetlenné teszi; — azonban még sokkal nagyobb baj az, ha az átalakítás — mint sok helyen s némely megyében következetesen meg szokott történni — felületesen s hibásan vitetik keresztül; egymáshoz nem tartozó birtokrész^k egyesittetnek, vagy egyes ingatlanok a telekkönyvből kihagyatnak s jogosulatlan tulajdonosok nevére iratnak, avagy a terhek átvezetésénél történik elnézés. Ily eseteknél a hagyatéki eljárás feladata a vidéken nemcsak a hagyaték állagát megállapitani, s az örökösödés és osztály kérdését tisztába hozni, valamint a felek által életökben elmulasztott vagyonrendezéseket keresztül vinni, hanem igen sokszor a telekkönyvi átalakítás alkalmával elkövetett szarvashibákat is hosszas nyomozások megejtése után orvosolni. A díjátalány tehát ezen ügyeknél a legtöbb esetben nem lesz igazságos és arányos, s az által csak a vidéki közjegyzők helyzete válnék súlyosabbá, kik a kisebb bonyolódott hagyatékokat minden tekintet nélkül az előforduló munkálatok mennyiségére s minőségére lennének kénytelenek felette csekély s minden körülmények közt változhatlan 3—5 frtnyi díjért feldolgozni s abból még a szükséges utazási költségeket is viselői. Azonban azzal vigasztal a javaslat indokolása, hogy adijáltalány által előidézett aránytalanságok »compensatio« utján, vagyis a nagyobb értékű s könnyebben elintézhető s a közjegyző székhelyén előforduló hagyatékok dijai által fognak kiegjenlittetni. Nézzük tehát, milyen reménye lehet nálunk a közjegyzőnek ezen compensatióra, s van-e biztosítva a compensatio lehetősége iránt az { által, hogy sok hagyatéki ügy fog ő reá bízatni ? Sajnálattal kell bevallanunk, hogy ez iránt logtávolabbról sincs biztosítva. A nagykorú örökösök hagyatéki ügyei legnagyobb részben a prts 580., 581. §§. alapján a törvényszék által a közjegyző közbenjötte nélkül hirdetményi eljárás utján intéztetnek el, s csekély azon ügyek száma, melyek a prts 560. §. c) pontja alapján a járásbíróság előtt indíttatnak s ez által áttétetnek a közjegyzőkhöz. A gyámhatóság a'á tartozó örökösök hagyatéki ügyei pedig ezen hatóság illetékessége alá tartoznak. Igaz ugyan, hogy az 1877. XX. tcz. 245. §. szerint a tárgyalással a kir.közjegyző is megbízható; csakhogy alig lesz néhány árvaszék, mely a közjegyzőket ilyen megbízásokban részesiti. A gyámhatóságok túlnyomó nagy része kizárólag saját közegei által tárgyaltatja a hagyatékokat s a közjegyzőket egészen mellőzi, daczára annak, hogy a szolgabirák a hagyatéki tárgyalásoknál a telekkönyvvel nem sokat törődnek, ugy hogy vége-hossza nincs a gyámhatóságok és a bíróságok részérőli visszaküldözgetéseknek s póttárgyalásoknak, s nemsokára nagy hátraléka a hagyatéki ügyeknek fog a gyámhatóságok vállain feküdni. Compensátióról tehát szó sem lehet, s legkevésbbé lehet arra számítani, hogy a közjegyző a székhelyén előforduló hagyatékoknál fog kárpótlást találni, mert azt tapasztaljuk, hogy főleg a városok árvaszékei azok, melyek a fenti 245. §. intézkedését egészen figyelmen kívül hagyják. Ezek azon okok, melyeknél fogva a javaslatba hozott díjátalányt nem tartom helyesnek, s a hagyatéki ügyeknél ép ugy, mint a közjegyző